Századok – 1995
Közlemények - Glósz József: Szekszárd a 19. század elején. Társadalmi konfliktusok egy stagnáló mezővárosban II/363
SZEKSZÁRD A 19. SZÁZAD ELEJÉN 373 lommal szövetkezve, amelynek rendi előjogai itt és az egész országban egyre inkább akadályává váltak ugyanezen célok sikeres megvalósításának, míg a céhek anarchikus lázongása céljaiktól, szándékaiktól függetlenül a város önállóságát, uradalomtól való függetlenedését, egy demokratikusabb polgári öntudat kialakulását szolgálta, amikor a rendi joggal a nép többségi akaratát helyezte szembe. Nyilvánvalóan erőszakolt volna egy bornírt, kisvárosi miliőben bárminő közvetlen francia hatásra hivatkozni, ám a felsőbbség iránti tisztelet erodálódása, a gondviselés által szolgálatra rendelt alattvalók dacos lázadása jól érzékelhető a város atmoszférájában, melynek tömör summázatát egy 1814-ben kelt beadványban fogalmazták meg, ti az uradalom tisztviselőinek is alkalmazkodnia kell a néphez, nekik is kötelességeik vannak velük szemben Az amúgy sem vegytiszta viszonyokat tovább bonyolítja a két, határozott frontvonallal egyébként sem elkülöníthető tábor közelebbi vizsgálata, amelyben szétválaszthatatlanul keveredtek túlfűtött személyes ambíciók felekezeti, nemzetiségi, szociális konfliktusokkal. A valódi törekvések álcázását „ideológiai" köntösbe öltöztetését megkönnyítette, hogy a református felekezeti és német nemzetiségi kisebbség belső szociális szerkezete nem egyezett meg a város katolikus magyar többségéével. így az évtizedes viszály kódolt üzenetének megfejtéséhez röviden utalnunk kell a város társadalomszerkezetére, létének gazdasági alapjaira és az adottságai által meghatározott jövőbeli esélyeire. A nagy történelmi múltra visszatekintő mezőváros — apátságát még I. Béla király alapította — a törökök ellen folytatott felszabadító háború, majd a Rákócziszabadságharc során szinte teljesen elnéptelenedett. A Mérey apáttal kötött szerződés kedvező feltételeket kínált a betelepülő magyar és német lakosság számára, s ezeket a kiváltságokat a későbbiek során is sikerült megőrizni. A népesség gyorsan növekedett, a 19. század elejére már 6000, s 1820-ra már 7000 fólé emelkedett.6 Szekszárd több körülménynek köszönhette viszonylag gyors fejlődését. A Szekszárdi-dombság, a Sárköz és a Mezőföld találkozási pontjában, a Dunától egy óra járásnyira fekvő település földrajzi helyzete kedvezőnek mondható, s messzemenően meghatározta a település sorsát. A kitűnő borokat termő borvidék, a dunai szállítás lehetősége olyan pályára állította a várost, amelyre számos példát kínál a magyar történelem, (Pécs, Sopron, Kőszeg, Esztergom stb.), mely szőlőtermeléssel, a hozzákapcsolódó marhakereskedelemmel jelentős tőkefelhalmozást, urbanizálódást tett lehetővé.7 A szerencsés adottságok diktálta gyors fejlődést nyomán a város határában a szőlőterület nagysága elérte a 6000 kapást.8 Az itt termett bor nem csupán az Alföld közeli tájaira jutott el, hanem intenzív kereskedelmet folytattak Baján keresztül a Bácskával, északi irányban Pesttel, Komárommal, Béccsel is.9 A szőlőtermelésnek köszönhetően felvirágzott a mezőváros, lélekszáma alapján Dunaföldvár mögött a megye második településévé vált, sőt még a 18. században megyeszékhely rangjára emelkedett. Azonban éppen a századforduló időszakában kezdett érzékelhetővé válni a megtett út problematikussága. Egyrészt a 19. század elején beköszöntő új korszakban a bor- és a hozzákapcsolódó marhakereskedelem mint városképző tényező stratégiailag leértékelődött,1 0 s ez önmagában is rontotta a mezőváros kilátásait, amely — mint látni fogjuk — mindkét ágazatban érdekelt volt, másrészt megtorpant a szőlőtermelés növekedése, sőt átmenetileg kis mértékű visszaesés is tapasztalható volt a század elején.1 1 A jelenség nem annyira értékesítési
