Századok – 1995

Közlemények - Glósz József: Szekszárd a 19. század elején. Társadalmi konfliktusok egy stagnáló mezővárosban II/363

372 GLÓSZ JÓZSEF 1814-15. évi kaotikus állapotokat tapasztalva, mely semminemű, a város plebejus lakosságára nézve kedvező változást nem eredményezett, másrészt óvatosabbá is váltak a keményebb uradalmi fellépést érzékelve, amely mögül felsejlett a felsőbb hatóságok, mindenekelőtt a helytartótanács megváltozott viszonya a mozgalomhoz, az eddigi csendes szimpátia vagy legalábbis tolerancia elvesztése. A diadal rövid mámora gyorsan elszállt, s teret engedett a behódolás évszázados reflexeinek. A Petrik Ignác 1815. novemberi bíróvá választását követő ellentámadás során nem csupán a tanácsot és a hatvanosságot vesztette el a céhek mozgalma, az önbizalmában megerősödött uradalom és új városi vezetés legerősebb fegyverét, a lakosság többségének támogatását is—amely az uralkodó és a helytartótanács által is respektált érvnek bizonyult—vitássá kívánta tenni. így került sor 1815-16. fordulóján a korszak történetében példátlanul népszavazás megrendezésére. Paradox módon a városi oligarchia egy, a lényegétől, természetétől idegen módszerrel, a felnőtt, önálló férfi lakosság— 1192 fő—voksával kívánta hatalmát megerősíttetni. Végső veresége ellenére nem csekély eredménye ez a céhek mozgalmának, amelyet az sem árnyékol be, hogy az — a kor gyakorlatának megfelelően — inkább nyilvános közvéleménykutatás, mint bármire is kötelező titkos szavazás volt. A 12, egy-egy esküdtből, hatvanosból és közemberből álló kérdezőbizottság magyar és német nyelvű nyilatkozatokat vitt ki a lakossághoz, amelyen deklarálhatták, hogy támogatják vagy elhatárolják magukat Ulakovics mozgalmától. Az eredmény a városi vezetés várakozásának megfelelően alakult: 137 távollévő mellett 895-en tagadták meg a céheket, s mindössze 160-an merték nyíltan felvállalni őket. Az eredmény nyilván nem tükrözte a tényleges szimpátiákat, ám tökéletesen megfelelt céljának, dokumentálta, hogy a város közvéleménye nevében fellépő néptribunok csupán egy elenyésző, ám hangos kisebbséget képviselnek, amely éveken át megtévesztette, félretájékoztatta a hatóságokat. Még egy tényező volt, amelyet a város vezetése ügyesen felhasznált Ulakovicsék ellen. Az állandó bécsi, pozsonyi, budai instanciázás hatalmas összegeket nyelt el, és lassanként anyagilag kimerítette a mozgalom támogatóit. Egyedül Vizer Ferenc a céhek által favorizált egykori bíró 500 forinttal tartozott Takács Antal ügyvédnek, így hovatovább a mozgalom legfőbb céljává a következmények elhárítása lett: bejutni a hatalomba, hogy a városi költségvetéssel — s közvetve a lakosság egészével — fizettessék meg az akció költségeit, s ezért még a szimpatizánsok sem lelkesedtek. Az ügy lezárását nem ismerjük. 1816 közepén az akták elhallgatnak, valószínűleg az amúgy is kifáradóban lévő mozgalom csendben kimúlt, az uradalom pedig nem kívánta retorzióval ismételten felszítani az indulatokat. A kimenetel felől minden kétséget eloszlat az 1817-1824 közötti időszak bíráinak személye: Ferdinánd Ádám (1817-1819 majd 1821-1824) és Hornung Ferenc (1819-1821) egyaránt szerepelt az Ulakovicsék által a hatvanosok és a város közéletéből kizárt személyek listáján. A történész számára még közel 200 év múltán is nehéz ítélkezni a zavarba ejtően ellentmondásos konfliktusban, melyben egyrészt a céhek középkort idéző, túlhaladott, irracionális világa program megfogalmazására képtelenül, puszta demagógiával hadakozik a lassan kibontakozó modern polgárság helyi képviselőivel, amely vezetési, szervezési tapasztalataival, pénzügyi szakértelmével nemcsak szanálta anyagilag a várost, hanem távlatokban gondolkodva fontos lépéseket tett egy modern városi infrastruktúra kialakítása irányában is. Tette ezt másrészt azzal az urada-