Századok – 1995

Közlemények - Glósz József: Szekszárd a 19. század elején. Társadalmi konfliktusok egy stagnáló mezővárosban II/363

SZEKSZÁRD A 19. SZÁZAD ELEJÉN 371 fogottjainak sem. Amikor a hatalomból teljesen kiszorított városi elit, a városi nemesség hangadói és a református gyülekezet 90 aláírással — 60 német, 30 magyar — 1815-ben pozíciója visszaszerzése érdekében lényegében egy puccs végrehajtását javasolta az uradalomnak, maga is elismerte, hogy a hagyományos úton nem látja a hatalmat visszaszerezhetőnek. Az addig általuk gyakorolt oligarchikus városirányítás most ellenükre fordult. Az előzményekből következően a csábítás érthetően igen nagy volt: mindaddig a legalitás talaján állva nem kaptak hatékony védelmet a prefektorátustól, a vármegyétől és a kormányszékektől, sőt Ulakovicsék példája azt bizonyította, hogy a jog bizonytalan határainak áthágása nem csupán nem von retorziót maga után, hanem alkalmasint kész helyzet elé állíthatja a határozatlan felsőbbséget. Javaslatuk lényege a céhek ellenőrzése alá került teljes városi vezetés leváltása volt, melynek helyére az uradalom által kinevezett 12 városi előkelőség jelölne ki új hatvanosságot, amely bírót (s nyilván esküdteket is) választana az uradalom jelöltjei közül. Elképzelésük szerint az így megalakult hatvanosság állandó lett volna, s az esküdtek is legalább 6-10 évig szolgálták volna a várost. Az uradalom visszariadt a nyüt puccstól, de ellentétben a korábbi évekkel 1815 őszén a hármas bírójelölésekkor nyílt kihívást intézett a céhek ellen. A renegát Petrik Ignácot, a hatvanosságból kizárt Ferdinánd Ádám gyámatyát és a gazdag kereskedő Traiber Párt jelölte bírónak, s ezúttal szó sem volt előzetes véleményezésről. A céhek a választás bojkottjával taktikai hibát követtek el, amit az is tetézett, hogy a mellőzött tanácstagok sértetten lemondtak. Az így megválasztott Petrik Ignác bíró — akinek kivételesen három esküdt kijelölését engedélyezte a hatvanosság—lényegében szabad kezet kapott a városi testületek összetételének meghatározására A tanács megválasztását követően rövidesen sor került a hatvanosság összetételének felülvizsgálatára is. Az új névjegyzék alapjául az 1810. évi lista szolgált, tehát az 1814. évi változtatásokat nem ismerték el törvényesnek. Kimaradtak természetesen Ulakovics és elvbarátai, a nyolcvan fősnek megmaradt testületben 35 volt az új tagok száma. Az összetétel igen árulkodó: szám arányú kon felül képviseltek a reformátusok és a németek (21-21 fő), és alulreprezentáltak a katolikus magyarok, akik közül a lázongó céhesek kikerültek. Ennek ellenére az immár ellenzékbe szorult céhek nem tudták a korábbihoz hasonlóan érvényteleníteni a választás eredményét, sőt mind helyi szinten, mind a felsőbb fórumokon érezhetően defenzívába szorultak. Az eddigi magabiztos fellépés óvatos, mentegetőző védekezésbe ment át, ki-ki a maga bőrét mentve igyekezett a felelősséget társai nyakába varrni. Protestáltak a néplázítás súlyos vádja ellen, tagadták, hogy a nép nevében terjesztették volna be tiltakozásukat a bíróválasztás eredménye ellen. A nyilvánvalóan törvénytelen előterjesztést, amelyben a helytartótanácsnak 1813-ban javaslatot tettek a bíróválasztás jelöltjeire, jogi képviselőjüknek, Takács Antalnak igyekeztek tulajdonítani. Ugyanakkor az ennek ellensúlyozására indított támadás már nem volt igazán hatásos: Jager János sokszorosan kivizsgált és lezárt állítólagos visszaéléseinek ismételt felmelegítésére a hatóságok már nem reagáltak. A kérvényt az Ulakovics-párt 49 embere írta alá, ami önmagában is igazolja bázisuk fokozatos beszűkülését a mozgalom kemény céhes magvára. A szimpatizánsok széles holdudvara, amely két-három éve még 400-500 fős mozgósítható tömeget jelentett, egyrészt nyilván kiábrándult az