Századok – 1995

Közlemények - Glósz József: Szekszárd a 19. század elején. Társadalmi konfliktusok egy stagnáló mezővárosban II/363

SZEKSZÁRD A 19. SZÁZAD ELEJÉN 367 módot sérelmezte, hanem mindenekelőtt azt, hogy az uradalmat mellőzve, s így kegyúri jogait megsértve hajtották végre a vizsgálatot, továbbá az uradalom engedélye nélkül rendelték a népet a városháza elé, sőt a kanonokok arra is kíváncsiak voltak, hogy mi a nép kívánsága Mindez nemcsak az uradalom jogait, hanem az állam rendjének alapelveit is sértette. Azonban Takács Antal ügyvéd és a céhek vezetői újabb, néplázításnak minősített akciójukat is megúszták egy uralkodói dorgálással. A hatalom önvédelmi reflexei még ekkor sem léptek működésbe. A városi ellenzéket az intés korántsem rettentette meg, de világossá tette számukra, hogy az amúgy is már Kecskemétre távozott Méhesy kántor ügyéről több bőrt lehúzni nem lehet. így soron következő bécsi útján Takács Antal támadásának élét már nem Szluha apát, hanem Forster uradalmi ügyész ellen fordította, a bíróválasztások és abírói számadások kérdését feszegetve, melyet már 1810-ben felvetettek a céhek, de a kántor ügye mellett ekkor még háttérbe szorult. Mielőtt azonban rátérnénk a továbbiak ismertetésére, röviden érintenünk kell az uradalom és a mezőváros közötti kapcsolat jogi és gyakorlati vonatkozásait. A mezőváros és az uradalom közötti viszony, a város önkormányzatának felépítése, jogköre részben a magyar közjog általános alapelveire, részben az uradalom és a mezőváros közötti szerződésre épült, de konkrét formájában szokásjogon alapult, ami tág teret nyitott a különféle értelmezések lehetőségének, s az egyes csoportok eltérő érdekei rajta keresztül történő megjelenítésének. Mivel a mezővárosok földesúri joghatóság alatt álltak, jogállásukat jelentős mértékben a település és a földbirtokos közötti — nem egyszer éles küzdelem nyomán — létrejött megállapodás határozta meg, annak ellenére, hogy az országgyűlés által is szentesített úrbéri rendelet komoly rést ütött a földesúr és alattvalói közötti kapcsolat magánjogi természetén. Csupán kevés rendelkezett közülük királyi privilégiummal vagy olyan közjogi érvényű megállapodással, amely garantálta a város belső önállóságát, bár lakói rendi értelemben véve továbbra is jobbágynak számítottak. E polgárvárosnak is nevezett mezővárosok lakói mentesek voltak a személyes szolgálat alól, vagyonukkal szabadon rendelkezhettek, s a földesúri járadékot a város egy összegben fizette ki az uradalomnak, s irányító testületeik közhatalmi funkciókat (közigazgatás, igazságszolgálatás) láttak el. A történeti irodalom2

e kategóriába sorolja Szekszárdot is, annak ellenére, hogy nem felelt meg a felsorolt kritériumok összességének. Különösen szembetűnő hátrányosabb helyzete, ha a Dunántúl többi jelentős polgárvárosa — Tata, Pápa, Dunaföldvár, Mohács — egyikével, Pápával hasonlítjuk össze. Pápa középkori, királyi privilégiummal rendelkezett, amely harmincadvám mentességet biztosított számára Lakói a só- és dohányárulás, valamint a szabad bor- és pálinkamérés jogával is rendelkeztek, s mentességet élveztek a testi fenyítés alól. E tényezők Pápát inkább a szabad királyi városokhoz közelítették, s elősegítették egy, a kiváltságokon alapuló polgári öntudat kialakulását.3 Szekszárdnak ezzel szemben nem volt jogait rögzítő privilégiuma, és így nem volt a Pápa különleges helyzetét biztosító kiváltságok egyikének sem birtokában. Helyzete mégis különbözött a falusias mezővárosok tömegétől. Mentes volt a robot alól, szabadon, kizárólagos joggal használhatta a közlegelőt, lakossága házát, földjét szabadon értékesíthette, és — mint látni fogjuk — a városbíró pontosan nem körvonalazott, de jelentős fenyítő hatalommal rendelkezett.4