Századok – 1995
Közlemények - Glósz József: Szekszárd a 19. század elején. Társadalmi konfliktusok egy stagnáló mezővárosban II/363
368 GLÓSZ JÓZSEF Az alapstruktúra hasonlósága ellenére jelentős különbség mutatkozott Pápa és Szekszárd között az önkormányzat felépítésében is. Közös volt a Pápán 40 fős, Szekszárdon 80 fős választott község (hatvanosság), a 12 tagú tanács és a városbíró intézménye. Mindkét városnak volt fő- és aljegyzője, perceptora. Ugyanakkor Szekszárd városigazgatási szervezetéből számos tisztség hiányzott, mint például a hadnagyé, aki Pápán rendészeti feladatok mellett a városgazdálkodási ügyekért is felelt, míg Szekszárdon ez a városbíróra hárult. Eltérő volt a különböző tisztségekre szóló megbízás időtartama is. Szekszárdon évente választottak bírót, Pápán három évenként, ami eleve nagyobb stabilitást biztosított az irányításban. Ezt a folyamatosságot tovább erősítette a tanácstagok megbízatásának életfogytiglani jellege. Szekszárdon ezzel szemben az évente cserélődő bírónak mindenkor joga volt két esküdt kinevezésére, és az elvben életfogytiglan hatvanosokat is gyakran cserélgették. Összességében Pápán — híven a polgárváros kedvezőbb jogi helyzetéhez, nagyobb lélekszámához és gazdasági erejéhez—egy lényegesen tagoltabb önkormányzati struktúra alakult ki, rendezettebb választási, előmeneteli szabályokkal, rögzültebb működési renddel és jelentősebb igazságszolgáltatási tevékenységgel.5 Egy valami szólhatott Szekszárd mellett, alapítványi uradalomként személytelen, bürokratikus földesúri joghatóság alatt állt, ám ez a körülmény az elszabaduló pártharcok idején nem annyira szabadabbá, mint inkább gazdátlanabbá tette a várost. E tényezők is szerepet játszhattak abban, hogy a város vezetéséért vívott küzdelem, amely Szekszárdon és Pápán is az anyagilag erősödő kereskedő-vállalkozó réteg előretörésével, az addig hegemón céhes kézművesek háttérbe szorulásával járt, Pápán rendezetten, fokozatosan, szélsőséges kilengések nélkül valósult meg, míg Szekszárdon a kiforratlan struktúrák, működési szabályok nem voltak képesek a pápaihoz hasonló polgári hagyomány és öntudat hiánya által is gerjesztett indulatok analizálására. Egy tekintetben nem mutatkozott lényegi különbség: a mezővárosok önkormányzata nem csupán a külső függés miatt volt korlátozott, belső rendje sem felelt meg a polgári demokrácia ekkorra már kikristályosodó elveinek. A vezetés struktúrája egy felülről lefelé épülő piramisra emlékeztetett, melyben a jelölés és a megerősítés joga révén a földesúrnak a bíró személyére, a bírónak a tanács, a tanácsnak a hatvanosság összetételére volt meghatározó befolyása. Erősítette az oligarchikus tendenciákat az életfogytiglan szóló megbízatás, de a választásra jogosult polgárok paszszivitása is, amelyet jogaik formális volta egyébként kellően indokolt is. Kétségtelen, hogy az így körülbástyázott városvezetést a játékszabályok tiszteletben tartásával gyakorlatilag lehetetlen volt hatalmából kimozdítani. Az 1810-ben a vármegyei deputáció által tető alá hozott megállapodás rövid időre lehetővé tette a helyzet konszolidálását, és egy hónap késéssel a bíróválasztás megtartását. Az uradalom nyilván Petrik Ferenc szolgálatait kívánta meghálálni, amikor őt is jelölte a bírói tisztségre, személye ugyanakkor a céhek számára is elfogadható volt. Ulakovics későbbi vádja szerint Petrik — nyilván megválasztása érdekében — kétszínű játékot űzött, s a színfalak mögött az általa is aláírt megállapodás elleni fellépésre bíztatta a céheket. Bíróvá választását követően azonban megtagadta az ellenzék kérését, hogy a Méhesy visszahívását kérvényező levelükre ráüsse a város pecsétjét, és ezzel az akciónak hivatalos színezetet adjon. Ezzel a renegátnak tekintett Petrik kapcsolata a szövetkezett céhekkel megszűnt, sőt a Szluha elleni támadás
