Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
28 KRISTÓ GYULA kalandozásokban nem az egész magyar nép vett részt, hanem „a középréteg, elsősorban a főemberek kísérete", az alábbi okfejtéssel kísérelt meg igazolni Györfíy György: „Bizonyos, hogy a magyar hadban jelentékeny részben magyar nyelvűek harcoltak, soraik azonban nem az állataikat vesztett közrendűekből töltődtek fel. A steppén az elszegényedett földönfutóból többnyire szolga lett a vagyonos gazdaságában, s jó, ha ura kísérő katonái közé fogadta. Csak a vagyonos rendelkezett fölös számú lóval és fegyverrel, ami a hadbavonulást lehetővé tette és szolgákkal, akik otthon dolgoztak helyette, amíg ő hosszú hadjáratban vett részt".10 8 A fentebb általunk bemutatott adatok alapján nem igaz tehát az a tétel, hogy a 10. században csak a vagyonos (azaz az elit- és a középrétegbeli) elem rendelkezett fölös számú lóval. A 10. században a társadalom túlnyomó többségét kitevő szabadoknak jelentős számban voltak lovaik, fegyvereik, hiszen utódaik még tíz emberöltő múltán is ragaszkodtak lovaikhoz, egy, a 10. századitól gyökeresen eltérő viszonyok közepette is őrizték hajdani szabadságuk utolsó elemeként a lóhoz fűződő bensőséges kapcsolatukat, amit bizonyos mértékig az uralkodó réteg is kénytelen volt elismerni azzal, hogy azok számára, akik különböző okok folytán képesek voltak megőrizni lovaikat (vagyis azok az évtizedes viszontagságok miatt nem pusztultak el, nem kóboroltak világgá stb.), az alávetett népek hierarchiájában kivételezett helyzetet biztosított. A fentebb elősorolt 11. századi adatok közvetlenül, a most utolsóként érintett 12. (és 13.) századi adatok közvetve visszasugároznak a 10. századi viszonyokra, s mutatják a magyarok tömegeinek lóval való rendelkezését, azt, hogy a ló továbbra is kitüntetett szerepet játszott életükben (a lovak vizeletében kedvüket lelő urakéban éppen úgy, mint a lótól megválni nem akaró, arról leszállni és azt ekeszarvra felcserélni nem kívánó közrendű szabadokéban). Persze, a szabadok nagy részét mégis sikerült megfosztani mind lovától (lovaitól), mind fegyverétől, de a gyér forrásviszonyok közepette igazán nem elhanyagolható számú adat szól azokról, akiknek a 11. század elejénél jóval tovább tartott sajátos viszonyuk a lovakhoz. Mint már említettük, all. századból nincs összefoglaló értékelést adó forrásunk a lovak magyarországi szerepét illetően, így a Kálmán király koráig teijedő időszakra vonatkozó értékítéletünket apró utalásokból kellett megalkotnunk. Szerencsére azonban a 12. századból ismét van néhány olyan kútfőnk, amely általános igénnyel formál képet a korszak magyarországi lovairól. 39. Ioannés Kinnamos bizánci történetíró munkájában három helyütt tett témánkkal összefüggő megjegyzést. Az egyik szerint 1155 tavaszán a bizánciak „az elpusztult lovak és málhás állatok helyett élőket hoztak a hunok [magyarok] saját nevelésű állatai közül". Ez a hír arra mutat, hogy a magyarok nagy gondot fordítottak lovaik utánpótlásának biztosítására. Még fontosabb információt ad a második, 1167. évre vonatkozó közlés: „a hunok [magyarok] észrevették őket [a bizánciakat], és egyfelől kezdték a lovakat a táborba terelni friert éppen a legelőre csapták ki azokat), másfelől a szokás szerint mindig a sátrak előtt állókra pattanva csapatokba rendeződtek". Kinnamos harmadik híre voltaképpen második tudósítását erősíti meg, mivel ugyancsak az 1167. évi bizánci-magyar összecsapásra, de nem annak elejére, hanem végére utal. Ezek szerint Vatatzés bizánci hadvezér „igásállatoknak, lovaknak és egyéb mindenféle fajtának nagy seregeit hajtva ér-
