Századok – 1995
Tanulmányok - Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon 1840–1849 II/285
306 SÁNDOR PÁL úrbéres jobbágynép járadékainak megváltására korlátozódott és nem terjedt ki azokra a jobbágyokra és zsellérekre is, akik a földesúrral kötött, különböző típusú magánszerződések alapján használták földjeiket, fizették járadékaikat.10 7 Bónis így beszélt: „nem lehet azokkal egy véleményben, akik az ingerültséget veszik tekintetbe; a törvényhozást apró utcai demonstrációk nem vezethetik, hanem csak az elv és az igazság; a rendetlenkedés hőseit meg kell büntetni, nem pedig annyira megtisztelni, hogy miattok az igazság szempontja elmellőztessék".10 8 Amíg Bónist „az elv és az igazság" vezérelte, addig Kossuth az adott erőviszonyokat is mérlegelte. Úgy ítélte meg az éppen adott helyzetet, hogy „a jelen körülmények közt éppen azoknak, kik baráti az emantipátiónak, kívánni kell, hogy e percben ne történjék semmi e részben; mert vannak akadályok, mikkel bizonyos percekben istenek sem küzdhetnek meg; most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének".10 9 Valóban: a városi polgárságról, a választójog kiterjesztéséről, valamint a nemzetőrségről (XXII. tc.) beterjesztett törvényjavaslatok tárgyalásánál, mely utóbbi arról szólt, hogy a városokban ne csak a polgárjoggal rendelkezők élhessenek a fegyverforgatás eszközével s így a javaslat érvényessége a zsidó lakosságra is kiterjedt volna, újabb zavargások törtek ki a városok német és magyar ajkú lakosai részéről a zsidóság ellen. Eleinte ismét Pozsonyban voltak atrocitások március 19-éről 20-ára virradóan. Az utca népe azt kiabálta, hogy „le velők" és a város utcáin „neki eredett a zsidók üldözése". Tettlegességre is sor került; a zsidó városlakók „ablakait betörték" és „egész ostrom" alakult ki a városban, amit három nap után az első felelős — de az uralkodótól még nem szentesített — kormány fegyveres erővel fékezett meg. Hasonló okból törtek ki zavargások Nagyszombatban, Vágújhelyen, Székesfehérvárott, Szombathelyen, Kassán és Pesten is. Itt április elsején falragaszok jelentek meg s ezeken kenyeret követeltek a szegényeknek és vagyonfelosztásra szólítottak fel. Április 12-én a Múzeum-téren összegyúlt szegény sorsú tömeg előtt egy rosszhírű ügyvéd szónokolt és nemcsak a házbérek negyedére történő leszállítását, a szegény munkások helyzetének javítását, de azoknak a zsidóknak a kiűzését is követelte, aki 1838 óta telepedtek meg a fővárosban. Az elégedetlenkedő tömeg a városháza elé vonult és az ott ülésező bizottmánynak előadta követeléseit. Az első két pont nem talált pártfogásra, mire az izgató beszédek hatására a tömeg megrohanta a Terézvárost, ahol a zsidók nagy része lakott, s fosztogatni és rabolni kezdett. Közben népgyűlést szerveztek, amelyen azt követelték a belügyminisztertől (Szemere Bertalantól), hogy zsidókat ne vegyenek fel a nemzetőrségbe, az eddig felfegyverzett zsidó nemzetőröktől pedig vegyék el a fegyvert. Ismét követelték, hogy az 1838 óta letelepült zsidó lakosokat űzzék ki a városból. Erre a pesti hitközség elöljárói védelmet kértek a belügyminisztériumtól. Miután Batthyány beszédet mondott a tömeg előtt, hogy elejét vegye a nagyobb atrocitásoknak, s látva, hogy beszéde hatástalan a tömegre, csak úgy volt képes védelmet biztosítani a pesti zsidóságnak, ha maga a hitközség kéri tőle a zsidók eltávolítását a nemzetőrség soraiból. Most is csak a kivezényelt katonaság vetett véget a garázdálkodásnak. Április 13-án a belügyminiszteri rendelet közhírré tette: 1. a zavargások előidézői, folytatói ellen bűnvádi vizsgálat indul; 2. a bűnösök kötelesek a kárt és a költségeket megtéríteni; 3. a közönség óvakodjék a további rendzavarástól.
