Századok – 1995
Tanulmányok - Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon 1840–1849 II/285
AZ EMANCIPÁCIÓ TÖRTÉNETÉHEZ MAGYARORSZÁGON 1840-1849 2 87 Emancipációs kísérletek az 1843-44. évi országgyűlésen Már a megyék utasításaiból is kitűnt, hogy az alsótáblán biztos többsége van a reformok támogatóinak. Az elavult jogintézmények lebontásának s ezzel összefüggésben a polgári átalakulás kérdéseinek hosszú sorát vitatták meg. Újból elővették az ősiség5 2 és a hitbizományok5 3 eltörlését; a birtokbírhatás és a hivatalviselés jogának a nem nemesekre történő kiterjesztését; az úrbéri járandóságok becsár szerinti megválthatását, amit a földesúrnak, föltéve, ha a jobbágynak pénze van, most már kötelező elfogadni; a városi szervezet reformját s ehhez kapcsolva a választójog kiteijesztését az egész polgárságra, amelyben felfedezhetők a kispolgárság és a modern tőkés elemek súlyának növelésére irányuló kísérletek. De a megyék esetében is megvitatták a választásrajogosultak körének kiteijesztését. Gazdasági vonatkozásban elővették a hazai ipar védvámos támogatásának ügyét és szorgalmazták egy hitelbank létesítését. A polgári-nemzeti átalakulás elengedhetetlen feltételeként a magyar nyelvet államnyelvvé kívánták emelni és újból követelték Erdély egyesítését az anyaországgal. Az igazságügy reformját célozta a már említett büntetőtörvény- és a börtönrendszer korszerűsítése, különös tekintettel az esküdtszékek létrehozására A protestánsok régi sérelmeinek orvoslása és a „bevett vallások" egyenlőségének ügye is szerepelt az országgyűlés törvényalkotó munkájában.5 4 Közben gondosan ügyeltek arra, hogy a zsidó lakosokat távol tartsák az államhatalom még helyhatósági szintű pozícióitól is, de ismét napirenden szerepelt az elmúlt országgyűlésen kezdeményezett, ám meg nem valósított emancipáció kérdése. A szabad királyi városok rendezése kapcsán, még a vita kezdetén, Beöthy Ödön, Bihar megye örökké harcias és tüzes beszédű, liberális követe kifejtette, hogy rosszallja az emancipáció iránt mutatkozó „elfogultságot" a királyi városokban, mert „szomorúbb dolgot" nem ismer, mintha a vallási meggyőződés „különbségétől" függene a polgári minősítés. 0 nem bánja, miként imádja a zsidó ember istenét, „csak legyen jó polgár és hazafi". Majd hozzáteszi: az 1840. évi törvény nem biztosítja a zsidók polgárjogát s „most adjuk meg azt, mit jogszerűen megtagadni sem lehet azon embereknek, kiket jelen elaljasodott helyzetökbe az alkotmány mostohasága süllyesztett" 5 5 Hasonló szellemben nyilatkozott a reformok pártolójának másik ismert harcosa, Csongrád megye liberális küldötte, Klauzál Gábor, midőn így beszélt: „Lehet-e vádolni azon néposztályt, mely a status által egyedül a kereskedésre és pénzüzletekre szorítva, midőn látá, hogy kikölcsönzött pénzét váltók által könnyebben megkaphatja, azt tevé, mit a keresztyének éppen úgy tesznek". A zsidó „bár művelten lép a világba, mégis kénytelen érezni a megvettetést". Majd fölveti az ismert kérdést: mi az oka a királyi városok előítéletének? S eképp válaszol rá: a városok választott polgárai a legvagyonosabb kereskedők és mesteremberek, akik „irigységtől ösztönöztetve a tanáccsal együtt ellenezték a zsidók polgárosítását. Tőlük terjed a balvélemény, hogy a zsidók a kereskedésre veszedelmesek. Meg kell adni a zsidóknak a polgári képességet". Véleménye ugyanaz, mint Beöthyé: az 1840. évi XXIX. tc-t inkább „alamizsnának", mint jótéteménynek tekinti és állást foglal az emancipáció mellett.5 6 Az október 10-i szavazás eredménye: 26 megye küldötte 21 ellenében, meg az egyházi rendek képviselőivel szemben az emancipáció mellett dönt. A megyei választásra jogosultak körének kiterjesztése kapcsán folytatott viták alkalmával is elhangzottak olyan vélemények, mint a mindig szelíd hangú, de a re-
