Századok – 1995
Tanulmányok - Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon 1840–1849 II/285
AZ EMANCIPÁCIÓ TÖRTÉNETÉHEZ MAGYARORSZÁGON 1840-1849 2 87 legetése. Több esetben azt is meghatározták, hogy milyen áruval kereskedhetnek, mint 1802-ben Kecskeméten is tették, ahol a zsidó kereskedők csakis bőrrel és gyapjúval kereskedhettek, bolti áruval nem, mert az a görög kereskedők kiváltsága volt.25 A városi német és magyar céhpolgárság ellenszenve odáig fajult, hogy még az érvényes törvényeket is kijátszották a zsidó iparossal és kereskedővel szemben. Az 1840. évi XXIX. tc. 5.§-a2 6 megengedte a városi telkek szabad szerzését, mégpedig a korábbi szokásjog elve alapján. A kérvényező zsidó városlakót, aki házat akart venni és azt telekkönyvileg is nevére kívánta íratni, sokszor mégis visszautasította a városi hatóság. Egyik jellemző példa erre Steinitzer Jakab aradi zsidó nagykereskedő esete 1844-ben. Megvette bizonyos Titl Mátyás aradi vaskereskedő házát, amely a belváros egyik értékes telkén feküdt. A kancelláriához fordult, hogy a házat a saját nevére írathassa. Kérelmét a kancellária átadta a helytartótanácsnak véleményezés céljából. A helytartótanács pedig a városi hatósághoz fordult. A városi tanács a következő jellemző véleményt adja a helytartótanács elnökéhez, a nádorhoz: a folyamodó „habár — erkölcsére nézve jó viseletűnek tanúsítaná — másoknál magának több és kedvezőbb jogokat nem igényelhet". S így, mivel a folyamodó régi háza a külvárosban volt, a megvásárolt pedig a belváros egyik legszebb utcáján emelkedett, a csere a régi szokás elvében ütközött; a kérést nem teljesítették. Erről 1845-ben kapta meg a kérelmező a végleges döntést.2 7 Egyrészt az ilyen és az ehhez hasonló esetek sorából, másrészt az 1830-as évektől bontakozó magyar reformmozgalom szabadságeszményéből következett, hogy az asszimiláció útját járó zsidó kereskedők, iparosok, gyárosok s főként a különféle értelmiségi pályákon tevékenykedők természetesen jobban követték a jogkiteijesztő liberális nemest, mint a jogkorlátozó céhpolgárt. Az asszimiláció történelmi feltételeit és jellegét a középnemesség liberális tábora határozta meg.2 8 Tény ugyanis, hogy a protestánsoknak adandó vallásszabadság dolgával kapcsolatban2 9 — ha részlegesen is — már az 1832-36. évi reformországgyűlés is foglalkozott a zsidóság egyenjogúsításának egyes kérdéseivel. Az 1833. április 11-i országos ülésen Császár Sándor, Temes megye egyik követe, hivatkozik „küldői" utasítására, amely — egyebek mellett — az úgynevezett „türelmi taxa"3 0 eltörlését és „a zsidók polgárosítás"-át tartalmazza. Az indítvány vitáját s főként annak megvalósítását azonban elnapolta az országgyűlés. A július 4-i országos ülésen újból szóba hozták az ügyet, amikor Dubravitzky Simon, Pest megye követe emlékeztette követtársait, „hogy másutt a zsidók is polgárosíttatnak, mi pedig örök gátat akarunk magunk előtt látni".31 Az 1835. május 13-16. között tartott kerületi ülésen úgy tűnt, hogy „a zsidók által törvényen kívül fizetni szokott tolerantialis taxák eltöröltetése elfogadtatott". Végül, akárcsak a protestánsok vallásegyenlőségének ügye, ez a részleges reform is a jövendő munkálatokra maradt.3 2 1839. április 9-én az uralkodó összehívja a következő országgyűlést. Június 10-én a pesti zsidók közbenjárására Pest megye közgyűlése elhatározza, hogy követeit utasítja: a „Sidókat" az ország nem külön nemzetének, hanem csak különböző polgárainak fogja elismerni; a magyar polgári jogokban részesíteni kívánja őket, anélkül, hogy vallásuk és szertartásaik megváltoztatását kívánná tőlük. Sürgetik azonban, miként a más vallású és nyelvű magyarországi lakosok esetében is kívánják, a magyarosítást, amire „törvény által is kötelezve legyenek".3 3 Dubravitzky az 1840. március 10-én tartott kerületi ülésen hangoztatja: a zsidót az előítélet elzárta az ipartól,
