Századok – 1995
Tanulmányok - Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon 1840–1849 II/285
290 SÁNDOR PÁL szállítók, gombkötők, serfőzők, szabók, szűcsök, takácsok, tímárok, üvegesek, szatócsok s a legszegényebb réteget képező házalók Megbízható adatok a magyarországi zsidók számáról — láttuk —, csak II. József kora óta állnak rendelkezésünkre.1 9 A már említett számsorok—természetes szaporodás mellett elsősorban—a két irányból hullámzó bevándorlást mutatják. Amíg azonban a cseh-morva tartományokból érkezők, már a 18. század első harmadától települtek be, mert Hl. Károly, aki csökkenteni akarta a zsidók számát az osztrák tartományokban, elrendelte, hogy minden zsidó családból csak egyetlen férfi nősülhet és alapíthat családot s így az ifjak Magyarországra jöttek s itt lett családjuk, addig a Galícia felől több hullámban érkezők csak az 1770-es esztendőktől jöttek az országba Az előbbiek német nyelvűek, nagyrészt felvilágosultak, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak és hajlamosak voltak az asszimilációra Az utóbbiak primitívebbek, részben kereskedelmet, részben földművelést, szatócs- és vándorkereskedést űztek és erős szálakkal kötődtek az ortodox hagyományokhoz és szokásokhoz.2 0 A magyarországi zsidóság, még 1825-ben is, túlnyomóan földesúri, illetve egyházi birtokokon élt, főleg ott, ahol a mezőgazdasági árutermelés a leginkább fellendült. Megtelepedésük a mezőgazdasági árutermelés útvonalait, a Duna vonalát követte, vagy a dunántúli uradalmak forgalmi központjai felé irányult. A 190 ezer zsidó lakosból 1825-ben 111 városban — a bányavárosokat ezúttal is kivéve — mindössze 34 529-en laktak, ami alig több, mint a zsidó lakosság 18%-a. Nagyobb tömegekben települnek meg a gabona-, állat-, bőr-, borkereskedelem központjaiban, továbbá a dunai vízi gabonaszállítás felvevő állomásain és az azokhoz vezető községekben: Pakson, Faddon, Dunapentelén, Rácalmáson, Hőgyészen, Bonyhádon, Lovasberényben. Zömükben a földesúri regálék (kocsmák, mészárszékek, malmok) bérlői, illetve az egyes termények felvásárlásával foglalkoznak. Sokan tartják fenn magukat pálinkafőzéssel és hamuzsírégetéssel is. Egy-egy uradalomhoz kötődnek s ezért ekkor kezd nálunk divatba jönni a „házi zsidó" kifejezés.2 1 A zsidó lakosok legszegényebb rétegét, mint jeleztük, a házalók s mellettük a rongyszedők alkották, akik a vidéket járták, síppal a szájukban, batyuval a hátukon s tűt, cérnát, szalagot, különféle rövidárut adtak el kis tételekben a falusi lakosságnak. Anyagilag némileg jobb helyzetben voltak a szekeres vándorkereskedők, akik már nagyobb tételekben és rendszeresen adtak-vettek s fuvaroztak. Ha elnyerték a földesúr, ritkábban egy-egy város engedélyét, házat, raktárt, kocsmát is bérelhettek. Jobb módúak voltak ezeknél azok a bolttal rendelkező kereskedők, akik mindenféle áru adás-vételére kaptak jogot. Ezek gyakran a bécsi, a pesti, a győri, a pozsonyi nagykereskedő cégek bizományosai voltak, addig, míg maguk is meggazdagodva, a nagykereskedők többet adózó, magasabb szinten élő rétegébe nem léptek.2 2 Bár II. József rendelete,2 3 egyebek mellett a városba költözést és letelepedést is megengedte, a bányavárosokat kivéve, a városi hatóságok mégis kemény ellenállást tanúsítottak az új versenytársakkal szemben, akik nem tartozhattak egyik céhbe sem. Jellemző erre, hogy a 18. század végén Pozsonyban az úgynevezett zsidó utcának csak az egyik oldalán lakott zsidó iparos, mert az utca két házsora két úré volt. Az egyik a városhoz tartozott, a másik Pálfíy-birtokon épült. A zsidó iparosok kerülték a városi hatóság alatt álló utcasort, mert nem lehettek céhtagok, ipart csak a Pálfíybirtokon űzhettek.2 4 A céhpolgárság a mozgékony versenytárssal szemben „tűzzel vassal" hajlamos volt küzdeni. Napirenden voltak az atrocitások, a „lámpavas" em-
