Századok – 1995

Tanulmányok - Kurucz György: Érdekek és előítéletek. A brit diplomácia és Magyarország a 18. század végéig II/253

ANGOL-MAGYAR KAPCSOLATOK A 18. SZÁZAD VÉGÉIG 271 tében gyűjtést rendeztek számukra. Magyar protestáns diákok szintén elvetődtek a híresebb egyetemi városokba, s elbeszéléseik nyomán sokan értesülhettek a távoli ország viszonyairól. Mindez természetesen nem ellensúlyozhatta azt a körülményt, hogy a külpolitika irányítóinak Magyarországgal kapcsolatos véleménye kizárólag a bécsi udvar érdekeinek figyelembevételével, vagy más megfogalmazás szerint, a 17. század végének katonai realitásai alapján formálódott. A török elleni felszabadító háború nyomán ugyanis egyértelműen úgy ítélték meg a helyzetet Londonban, hogy az ország a Habsburg Birodalom elidegeníthetetlen részévé vált. A császári seregben harcoló angol, skót és ír katonák beszámolói ismét a kereszténység és az iszlám konfliktusának alaphelyzetét jelenítették meg, de a magyarok már mint a Porta szövetségesei szerepeltek. I. Lipót császár az egyetemes kereszténység bajnokává magasztosult, s a török diplomáciai kapcsolatok jellege fokozatosan átalakult. Nem meglepő tehát, hogy Thököly Imre mozgalmát a legitim uralkodó elleni lázadásnak tekintették, amelyet még a feltétlen törökbarátság vádja is beárnyékolt. Thököly megítélése egyébként a Stuartok elűzése után sem változott, mivel Orániai Vilmos 1688-as trónra lépése után a magyar felkelők francia kapcsolatait is rossz néven vették. Amikor évekkel később 1696-ban a török elszigeteltségből szabadulni akaró Thököly William Paget portai követhez fordult, hogy embereivel Vilmos szolgálatába állhasson, ajánlkozását ridegen elutasították. De mérsékelt eredményekkel járt az erdélyi külpolitika utolsó erőfeszítése is, midőn Bethlen Miklós kancellár a gyermek II. Apafi Mihály nevében Vilmos és a brandenburgi választófejedelem pártfogásáért folyamodott. A török függőségtől megszabadult fejedelemség Bécs irányítása alá került, bár a Diploma Leopoldinumban biztosított korlátozott jogok révén sikerült megőrizni az önállóság látszatát. Londonnak egyébként érdekében állt a magyarországi és erdélyi állapotok mielőbbi rendezése, mivel úgy látták, hogy a török elleni háború túl sok császári haderőt von el a franciák elleni közös háborútól. Vilmos tehát nem akart kellemetlenséget okozni szövetségesének azzal, hogy Erdély különállása, illetve a magyarországi protestantizmus érdekében még több nyomást igyekszik gyakorolni Bécsre. A megoldást abban látták, hogy Lipót és a Porta mielőbb békét kössenek. Ennek érdekében szívesen lemondtak a protestáns Erdély támogatásáról, hiszen a fejedelemség fenntartása egyértelműen a Béccsel szembeni magyar rendi ellenállás meghosszabbítását szolgálta volna. E rendezést hivatott elősegíteni az egyébként meglepő diplomáciai közbenjárás is, amely Heemskerk holland követ nevéhez fűződik. Heemskerk 1695-ben azzal a javaslattal állt elő Bécsben, hogy a császár kegyelmezzen meg Thökölynek, jószágait adja vissza, mivel a magyar felkelők könnyűlovassága igen nagy hasznára lenne a császári csapatoknak. Thökölynek ily módon való lekötelezése kimondatlanul is a Habsburg hatalommal szemben lázadozó és forrongó Magyarország semlegesítését célozta volna. Bécs természetesen hallani sem akart erről, s egyébként is Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelme békekötésre kényszerítette a törököket. A londoni diplomácia szívesen vállalkozott a császári érdekek képviseletére a karlócai béketárgyalásokon, amely a háború sújtotta Magyarország számára is nyugalmat hozott. Mindamellett e nyugalom viszonylagos volt csupán, hiszen George Stepney, a Bécsben működő diplomata, 1701 májusától több levelében is említést tett a magyarországi