Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
16 KRISTÓ GYULA mialatt a többiek a hegyekre a nyári szállásokra követik a nyájat, ahol nyári gabonát vetnek".4 1 A Váczy Péter idézte, az A. Bernard és N. Lacroix szerzőpár által felállított és Paul-Gerhardt Merner által továbbfejlesztett felfogás szerint félnomádok azok, akik „a földet már ugyanolyan, vagy még nagyobb kedvvel művelik, mint ahogyan foglalkoznak az állattal. A 300 mm csapadékátlag mellett a nagyarányú vándorlások feleslegesek; a 20-50 km táv már szélső eset, gyakran a kunyhót vagy sátrat alig viszik arrébb, akkor is főleg egészségügyi szempontból volt szükséges a mozgás".42 Egészen nyilvánvaló, hogy a kétféle definíció igen-igen messze esik egymástól. Matolcsi János is a meghatározások önkényes voltára és a földrajzi viszonyok lényeges szerepére hívta fel a figyelmet: „a »félnomád« fogalmának többféle értelmezése miatt mégsem jelent teljes nézetazonosságot. A vonatkozó definíciók tárgyalása helyett a fogalom relativitásának érzékeltetése végett utalunk az életmód oly mértékű különbözőségeire, amelyek Belső-Ázsia nomádjait a középkorban valószínűleg arra ösztönözték volna — ha egyáltalán ismerték volna a mi fogalmainkat —, hogy magukhoz mérten félnomádnak tekintsék Kelet-Európa valódi (kiemelés tőlem — K Gy.) nomádjait."4 3 Az elméleti kérdések tisztázása iránti igény fogalmazódott meg Fodor Istvánnak a Magyar Néprajzi Társaság 1974. évi vitaülésén tartott hozzászólásában: „Az elméleti kérdések jobb kimunkálásában látom a néprajz egyik legfontosabb feladatát a magyar őstörténet terén. A szilárd elméleti megalapozottság hiányával magyarázhatjuk például a honfoglalók gazdálkodásával kapcsolatos nézetek nem egészen következetes változásait is. A legutóbbi időkig ugyanis tudományos közvéleményünk szinte szélsőségesen nomádnak vélte az ősmagyarság gazdálkodását, megfeledkezve ezen életforma valódi tartalmáról és összetettségéről. Kutatóink nagy részének figyelmét sajnálatos módon elkerülték azok a rendkívül fontos adatok is, melyek kelet-európai rokon népeink, valamint a bolgár-törökök és a kazárok egészen más típusú gazdálkodásáról tanúskodnak Nemrég aztán egyes szakembereink — felfigyelve az említett adatokra — az ellenkező végletbe estek: honfoglalóinkat csaknem teljes egészében szántó-vetőknek tartják, életmódjukban alig hagynak helyet a nomadizmusnak Úgy vélem tehát, hogy őstörténetünk jobb megismerésének érdekében a nomadizmus kérdéseinek az eddiginél jóval több figyelmet kellene szentelnünk".4 4 A körülmények úgy hozták, hogy erre a munkára alapvetően mégsem néprajzosok, hanem — egyes esetekben néprajzos szakképzettséggel is rendelkező — orientalisták vállalkoztak. A nomadizmus magyar kutatóinak 1978-ban tartott eszmecseréjéről számot adó kötet 1983-ban jelent meg. Ezen írások sorából Matolcsi János és Györffy György dolgozatát más összefüggésben már idéztük. Bár a tanulmánykötet közel két tucat tanulmányából sok érinti a nomadizmus fogalmi kérdéseit, a magyar történettudomány számára kiváltképpen két tanulmány látszik e szempontból hasznosíthatónak. Bár Ecsedy Ildikó eszmefuttatása a kérdés számos fontos vonatkozását érinti (nomád és lovasnomád viszonya, földművelés és pásztorkodás kapcsolata stb.), de előadásának esszéisztikus jellege kevéssé teszi lehetővé megállapításai definitív állításként való használatát.4 5 Róna-Tas András, ezzel az előadásmóddal ellentétben, „egy definitív-analitikus kifejtési módszerre" tett kísérletet. Meghatározása szerint „a nomadizmus a társadalom és a természet
