Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 15 állítani. Miután döntően helynévpárok alapján — amelyek természetesen sok egyéb más módon is magyarázhatók — Györffy István valószínűsítette — saját megítélése szerint — téli és nyári szálláspárok meglétét, Györffy György ehhez megkereste a mongol példát. Ennélfogva — s ez az analógia igazi nagy veszélye — külön bizonyíték nélkül váltak a 10. századi magyar viszonyok hasonlatosakká a 13. századi mongol viszonyokhoz. Ráadásul ezt az elméletet még egy további súlyos ellentmondás terheli. Györffy György szerint ugyanis a magyarok téli szállásai a folyók mentén sorakoztak, majd vetés után kihajtották állataikat a nyári legelőre, aratásra pedig visszatértek onnan (külön kérdés, hogy ez esetben a „nyári" nomadizálás inkább tavaszinak tekinthető, s három-négy hónapnál hosszabb időre aligha terjedhetett). „Ez a gazdálkodási mód a folyókkal átszabdalt dél-orosz steppén és a Kárpát-medencében egy, a folyóra merőleges elmozdulást jelent a folyómenti téli szállás és a belső nyári legelők között Ellentétes ezzel a főemberek vándorlása, amennyiben ez a folyóval párhuzamosan zajlik, egy alacsonyabban fekvő téli udvarhely és egy magasabban fekvő nyári szálláshely között, és a kettő között többnyire nagy távolság van".3 8 Furcsa eljárás lenne, ha a köznép (amely Györffy más helyütt közzétett elmélete szerint a 10. századi Kárpát-medencében már nem is nomadizált) a Kárpát-medencében a főemberek nomadizáló útvonalaira merőlegesen vándorolt volna. De — hogy az analógiánál maradjunk — a mongol kori nagy távolságok a Kárpát-medencében nem lehettek meg, a Györffy István által téli és nyári szállásként értelmezett helynévpárok (Tiszanána — Felsőnána, Tiszaszalók — Egerszalók, Tiszaszederkény — Mátraszederkény) egy-két napi járóföldre esnek egymástól, azaz „nagy távolságnak" aligha tekinthetők. Az eddigi kutatások mérlegét megvonva nagy súllyal esik latba az elméleti kérdések háttérbe szorulása, a fogalmi tisztázatlanság. A magyarság körében a földművelés jelenlétének, illetve elemeinek kimutatása azért vált fontos kutatási feladattá, mert ezzel cáfolni lehetett (volna) azt az okfejtést, mintha a magyarok tiszta nomádok lettek volna. Az efféle felfogás tehát úgy véli: a nomadizálás és a földművelés nem (vagy nehezen) összeegyeztethető fogalmak, s ha sikerül a magyar etnikum földművelését bizonyos szintig kimutatni, elhárul a magyarság feje felől a nomádság „vádja". Nem történt meg tehát a magyarországi szakirodalomban a nomádok és a földművelés kapcsolatának számbavétele, az elért elméleti eredmények pedig nem hasznosultak a magyarokra vonatkoztatott konkrét kutatásokban, bár pl. Erdélyi István és Lev N. Gumiljov elméleti igénnyel fogalmazta meg a nomadizmus lokális sajátosságainak fontosságát, a természeti lehetőségek meghatározó szerepét.39 Az egyes terminusok, ha nem teljesen azonos tartalmat értenek mögéjük, nem jól szolgálják az orientálást. Szabó István is elismerte a honfoglaló magyarokról: „a kategorizálás többé-kevésbé önkényes elveitől függ, hogy állapotát félnomádnak nevezzük-e vagy sem".4 0 A Szabó István által idézett Dittmer Kunz (aki a nomadizmus öt formáját különböztette meg: részleges, transzhumáló, fél-, hegyi és teljes nomadizmus) ekként írta körül a félnomádságot: „a népnek szilárd lakóhelyei vannak, melyeket állandóan megtart, és amelyek téli szállásul szolgálnak, itt téli gabonát vetnek, s télen a nyájak a téli szállás közelében legelnek, nyáron csak kevés ember marad a téli szálláson,
