Századok – 1995
Közlemények - Nógrády Árpád: „Magistratus et comitatus tenentibus” II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez I/157
158 NÓGRÁDY ÁRPÁD a közelmúltban lejegyzésre került megállapításon alapszik, hogy a méltóságsorokban szereplő egyes tisztségek felbukkanás-gyakorisága alighanem a pozíció fontosságára, politikai súlyára utal.5 A második premissza a korai gyakorlat kialakulatlanságán nyugszik. Azaz a felsorolásokban szereplő hivatalok: a kormányzati-bírói és udvari méltóságok, valamint a megyésispánságok viszonylagos sokszínűségére épít. A konklúzió ebből eredően azt sugallja, hogy e névsorok nem csupán olyan típusú veretes politikatörténeti megállapításokra vezethetnek, mint a IV László kori pártkormányzatok léte,6 hanem elegendő adat esetén az ország kormányzati rendszerében bekövetkező változásokra is fényt deríthetnek. A középkori Magyarország politikai életében meghatározó szerepet játszó főméltóságokat a 13. század első felében meghonosodó gyakorlattal báróknak nevezték. Az elnevezés a 14. század közepéig viszonylag széles körre terjedt ki. Azon túlmenően, hogy olykor a főpapokat is a barones megjelöléssel illették,7 úgy látszik, hogy III. András és I. Károly alatt a legnagyobb méltóságok betöltői mellett közéjük számították az összes megyésispánt is.8 Az Anjou-kor második felében azonban Lajos a „csupán" megyésispáni pozícióban lévőktől megvonta a magnificus címet és az authentikus pecséthasználat jogát.9 Soraik megritkításával s a királynéi tárnokmester tekintélyének Mária halálát követő visszaesésével a valóságos bárói pozíciók köre Zsigmond korára mintegy tizenöt méltóságra szűkült, s ez a szám azután a középkor végéig gyakorlatilag változatlan is maradt, jóllehet olykor a királyné és a királyi gyermekek udvari méltóságviselőit is a bárók közé számították.1 0 A középkori világi politikai elit kérdésköre ma a 14-15. századra és a Jagelló-kor további időszakára vonatkozóan igen jól kidolgozottnak mondható. Részletes, invenciózus elemzések vették sorra az arisztokrácia mobilitását, a királyi hatalomhoz fűződő viszonyát, s a királyi tanácsban játszott szerepét.1 1 Ezzel szemben az Arpád-kor viszonylatában a bárók mint (különleges jogokkal is felruházott) szociológiai csoport kisebb mértékben kerültek a vizsgálatok homlokterébe.1 2 E kérdéskörben, Az utolsó Árpádok időszakát vizsgálva, a közelmúltban Szűcs Jenő tett fontos megállapításokat. A királyi tanács összetételét elemezve úgy látta, hogy az „ország bárói" elnevezés mögött az 1250-es éveket követően „kilenc főméltóság húzódik meg, noha még mindig nem egészen pontosan". E kilenc fő a következő „hivatalok" betöltőiből állt: nádor, országbíró, tárnokmester (Szűcs őket tekinti az ország legelőkelőbb méltóságainak), az udvari méltóságok; lovász — asztalnok — és pohárnokmester, és a territoriális kormányzók csoportja; szlavón bán, erdélyi vajda, Bosznia és Macsó hercege. Melléjük sorolta a legelőkelőbbnek számító megyék ispánjait is, „akiknek helyük volt, vagy lehetett a királyi tanácsban". Közülük első helyre Szolnok megye mindenkori ispánját helyezte. Véleményét arra alapozta, hogy Szolnok esetében IV Béla egy Szlavóniához és Erdélyhez hasonló territoriális különkormányzat kialakítására törekedett. Szolnok mellett (esetleg azt követően?) Pozsony, Sopron, Győr és Vasvár sorrendet állított föl. Jelentőségüket nemcsak fontos vár mivoltukban látta, hanem abban is, hogy e megyék az általa vizsgált időszakban szinte már szabályszerű tartozékai valamely főméltóságnak Az ország életének irányítását az u-
