Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
10 KRISTÓ GYULA és nyájaik nem a száraz klímájú területről haladnak a dús legelőjű hegyek felé,' hogy onnan az őszi esőzések után ismét a megfelelő legelőt biztosító síkságra téljenek vissza, hanem „azonos klimatikus viszonyokkal rendelkező területen mozogtak". Ugyancsak Fügedi Nagyvázsonyban arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar kalandozás tény, „tény az is, hogy a kalandozó magyarság Nyugat-Európában lovasnomád fegyverzetet és harc-eljárást alkalmaz".1 9 Fügedi felvetéseire Dienes akként válaszolt: „az egykori magyarság életmódjának hasonlónak kell [! — K Gy.] lennie a 8-9. századi szaltovomajacki műveltség népeinek életformájához, ami legfeljebb félnomád életmódnak tekinthető, a fokozatos megtelepedés mind előrehaladottabb jegyeivel. A Dzsajhánira alapozott mohamedán források, honfoglalás kori szókészletünk, valamint korai telepeinknek a szal.tovoi telephelyekkel való rokon vonásai is efféle életmódra utalnak".2 0 A Magyar Néprajzi Társaság 1974-ben vitaülést rendezett a honfoglaló magyarság életmódja tárgykörében. A vitaindító előadást tartó Balassa Iván szerint „az újabb irodalom a magyarságot közvetlenül a honfoglalás előtt és után olyan félnomád népnek tartja, mely a téli szállás körül földet művelt és tavasszal indult vándorútra legelőről legelőre, hogy az ősz végére ismét visszatérjen". Ez „nem is a nomád állattartás, hanem a transzhumansz pásztorkodás kategóriájába tartoznék". Am a honfoglalóknál méhészek, halászok, földművesek jelenléte, bizonyos földműves eszközök (eke, sarló) használata, a gyümölcskultúra és szőlőművelés „az állattartás mellett más mezőgazdasági ágak meglétét valószínűsíti". Végső fokon Balassa úgy látta: „már a délorosz sztyeppén kialakult viszonylag egységes műveltséghordozó magyarság életében a nomád állattenyésztés csak korlátolt szerepet játszott". A vitaülés több résztvevője (Györffy György, Fodor István) lényegében egyetértett Balassa megállapításaival, egyedül Erdélyi István helyezkedett arra az álláspontra, hogy „a nomád állattenyésztés nem játszott korlátolt szerepet a honfoglalók gazdálkodásában, annak ellenére, hogy életformájuk félnomád volt".21 Mesterházy Károly tudománytörténeti összegzése végén joggal utalt arra: „Az újabb kutatások szinte egyöntetűen a honfoglaló magyarság jelentős földműves ismereteiről és tevékenységéről vallanak", ugyanakkor nagyon fontos szempontra irányította a figyelmet: „De a legújabb eredmények, a legújabb kutatások nagy része közvetett úton jutott el az új felismerésekig" (honfoglalás előtti bolgár-törökjövevényszavak, szaltovo-majaki kultúra, más nomád és félnomád népek analógiái stb.). Mesterházy belső érveket kívánt felsorakoztatni, közvetlen adatokat akart produkálni. Mint régész vizsgálta a településhálózatot, s jutott arra a következtetésre, hogy „településhálózatunk alapjai már a X. században kialakultak", továbbá hogy „az Árpád-korban sokkal sűrűbb volt a településhálózat, mint a későbbi időkben. 1,5-4 km távolságban sorakoztak egymás mellé a különböző nagyságú falvak a víz nem járta földhátakon, szigeteken". Bár a falvak alacsony lélekszámát figyelembe véve a „X. századi faivak határaiban elegendő mennyiségű legelő maradt a földművelés céljaira fenntartott földeken kívül is, de ilyen településsűrűség mellett már szó sem lehet nomád pásztorkodásról", sőt a század második felében még olyanról sem, amilyent Szabó István baskír analógiák alapján feltételezett. Végső következtetése az: „nem fogadhatjuk el a honfoglaló
