Századok – 1995

Történeti irodalom - Die Habsburgermonarchie 1848–1918 (Ism.: Diószegi István) VI/1443

1444 TÖRTÉNETI IRODALOM Ausztriáról kialakított ősellenség-kép változatlanul továbbélt, és nem is teljesen alap nélkül attól tartottak, hogy Svájc az osztrák terjeszkedő törekvések áldozatává válik. A történelmi tapasztalatokban gyökerező és újabb negatív élményekkel alátámasztott bizalmatlanságot a szerzők bemutatása szerint csak az 1860-as évektől váltotta fel a korrekt, barátságos viszony, amely aztán a századforduló után a harmadik féllel szembeni szorosabb kooperációra is vezetett. A svájci területekre is kiterjedő olasz irredentizmus ellen Svájc a Monarchiánál keresett és talált támogatást, olyan mértékig, hogy az Olaszország elleni katonai együttműködés is szóbakerült. A világháború természetesen megosztotta a svájci népességet, de a német lakosság rokonszenve egyértelműen az egykori ősellenség, a Monarchia oldalán állt. A keleti határ mentén elhelyezkedő, előbb török függőségben élő, majd szuverén kis államok, Szerbia, Montenegró és Románia kapcsolataira, amely őket a Monarchiához fűzte, mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyszerűek lettek volna. Ezek a kis államok etnikai és történeti alapon, vagy egyszerűen ösztönös mohóságtól sarkallva területkövetelők voltak a Monarchiával szemben, de ugyanígy Törökországgal, illetve Oroszországgal szemben, de a területi elhatárolódás kérdésében egymással is összekülönböztek. Ugyanakkor azzal is számolniuk kellett, hogy a Monarchia közvetlenül, vagy közvetve az ó rovásukra érvényesíti területi ambícióit. A kapcsolatokat még tovább bonyolította, hogy a Monarchia támasz lehetett számukra egyéb területi igényeik érvényesítéséhez, és főként ahhoz, hogy megszerezzék, illetve megőrizzék függetlenségüket, amelyet Törökország, illetve Oroszország oldaláról veszélyeztetettnek láttak. Ezt a bonyolult viszonylatot mind a Szerbiával és Montenegróval foglalkozó újvidéki Branislav Vranesevic, mind a Romániát taglaló két kolozsvári történész, Stefan Pascu és Constantin Nu(u korrekt módon mutatja be. Előadásukból szerencsés módon hiányzik a szerb és román történetírásra olyannyira jellemző heroikus hangvétel, amely a Monarchiát csak mint terjeszkedő imperialista hatalmat aposztrofálta, és a szerb és román külpolitikát úgy állította be, mint szakadatlan igazságos és hősies küzdelmet. Branislav Vranesevictől megtudjuk, hogy a századfordulót követő konfliktus-periódus előtt gyakran változtak a szerb külpolitika prioritásai, és abból a bécsi és a magyar liberális orientáció sem hiányzott, a két román történésztől pedig azt, hogy a román külpolitikába a magyar emigrációval és a porosz kormánnyal való flörtölés után bőven belefért a Monarchiával való, a hármasszövetség keretei közötti együttműködés. A szerb történetírónak a Monarchiával 1881-ben kötött titkos szerződésre is van néhány jó szava, mondván, hogy ezután a nyugodt fejlődés hosszú periódusa következett, a két román történész pedig a hármasszövetségen belül eltöltött évtizedeket a román reálpolitika megnyilvánulásának minősíti. Mindamellett az a benyomásunk, hogy a szerzőknek nem sikerült megnyugtatóan feloldani azt az ellentmondást, amely a Monarchiával való együttműködés és a nemzetállami célok elérése között keletkezett. Azt a felfogást, hogy a kooperáció időszakában mind Szerbia, mind Románia magasan tartotta a nemzetállami egység lobogóját, aligha igazolható tényszerűen. Mert Románia valóban nem vállalt határgaranciát a hármasszövetségben, de azt követően türelemre és a magyar kormány iránti lojalitásra intette az erdélyi románokat, a belgrádi kormány meg a hetvenes évek elején odáig ment buzgóságában, hogy a magyar kormánynál denunciálta Újvidék szerb polgármesterét. Az ellentmondás meggyőzőbb feloldása lett volna, ha beismerik, hogy amint az lenni szokott, a határokon túli nemzetrész érdekeit bizony alárendelték a létező állam érdekeinek. Bulgáriának a Monarchiához fűződő kapcsolata annyiban volt egyszerűbb a fentebb említett három kis országénál, hogy abban a területi igény nem merült fel, de miután Bulgária a Monarchia érdekterületén helyezkedett el, számolnia kellett az osztrák-magyar külpolitika mindig is aktuális érdekeitől inspirált megnyilvánulásaival. Az érdekmanifesztáció először abban jelentkezett, hogy a Monarchia akadályt gördített a bolgár államiság létrejötte, illetve annak területi érvényesítése elé, majd pedig abban, hogy felváltva hol a bolgár érdekek javára, hol azok ellenére vetette latba befolyását. A Bulgária és a Monarchia kapcsolatait tárgyaló két szófiai történész, Virginia Paszkaleva és Milcso Lalkov ennek a váltakozó kapcsolatrendszernek minden lényeges vonatkozását bemutatja. Virginia Paszkaleva az 1878 előtti időszakot tárgyalja, és a dolog természetéből adódóan a sajtómegnyilvánulások bemutatására korlátozódik. Elemzéseiből egyebek mellett megtudható, hogy a konstantinápolyi bolgár sajtó milyen nagy figyelmet szentelt az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnek, és hogy a dualizmust mintának tekintette a bolgár-török viszony rendezéséhez. Milcso Lalkov Bulgáriának a Monarchiához fűződő viszonyának megértetéséhez azt a kulcsot alkalmazza, hogy az utóbbi mennyiben segítette, illetve akadályozta a bolgár nemzeti célkitűzés: a San Stefanó-i Bulgária eléréséért kifejtett erőfeszítést. Ebben az összefüggésben jól ábrázolja a bolgár külpolitika orosz, illetve osztrák-magyar irányzatának oszcillálását, és elfogadható magyarázatot ad arra, hogy Bulgária az első világháborúban hogyan lett fegyvertársa annak a hatalomnak,