Századok – 1995

Történeti irodalom - Die Habsburgermonarchie 1848–1918 (Ism.: Diószegi István) VI/1443

TÖRTÉNETI IRODALOM 1445 amely eredetileg a bolgár államiság létrejöttét akadályozta. Hogy az ősellenség Törökország is ebbe a társulásba került, azért megért volna némi magyarázatot. Az Oszmán Birodalom szemszögéből a Monarchia meglehetősen ellentmondásos szerepet játszott. Konstantinápolyban tudták, hogy mint soknemzetiségű államnak érdekei fűződnek a török integritás fenntartásához, hiszen a kibontakozó balkáni nemzeti mozgalom egyszerre fenyegette mindkét hatalom területi épségét, ugyanakkor azt is tapasztalniok kellett, hogy a Törökország szempontjából kritikus időszakokban a Monarchia kényszerből, vagy számításból semleges pozícióba helyezkedik, sőt török területek megszállásával, illetve bekebelezésével maga is részt vesz az Oszmán Birodalom felosztásában. Hogy a török fővárosban hogyan élték meg ezt a szerepet, arról mindezidáig nem sokat lehetett tudni, mert a konstantinápolyi külügyi levéltár aktáit alig használta a történeti kutatás, és maguk a török történészek is csak mérsékelten járultak hozzá a rejtély feloldásához. A rejtély igazából Kari Vocek kötetben közölt tanulmánya után is rejtély marad. A bécsi történész alapos historiográfiai felkészüléssel készítette el ugyan a török külpolitikáról szóló fejezetet, még török nyelven írt feldolgozásokat is bőven használt, de kiindulópontja, ha úgy tetszik előfeltevése eleve kizárta a megnyugtató végeredményt. Az a felfogás nevezetesen, hogy a konstantinápolyi kormánynak nem volt határozott elképzelése a külpolitikai stratégia tekintetében, hanem mindig a napi események által sodortatta magát, és többnyire a váltakozó külhatalmi befolyás szerint cselekedett. A konstantinápolyi külügyi levéltárban elvégzendő kutatások bizonyára kimutatják majd, hogy a török külpolitika azért nem volt ennyire céltalan. A határozatlannak mondott török magatartáson belül Kari Vocek a Monarchiával szembeni averzióra teszi a hangsúlyt. Említ ugyan olyan érdekes vonatkozást is, hogy az 1867-es kiegyezés után Konstantinápolyban is mérlegelték a török-bolgár viszony osztrák-magyar mintájú megoldását, de előadásában az dominál, hogy a török fővárosban rossz néven vették a Monarchiának a kritikus időszakokban tanúsított kétértelmű magatartását, és soha nem tudták megemészteni Bosznia-Hercegovina megszállását és bekebelezését. Állítását nehéz vitatni, de ilyen közelítéssel nehéz megmagyarázni, hogy az Oszmán Birodalom végül hogyan lett a Monarchia szövetségese az első világháborúban. Olaszország a szomszédos Monarchiának a nemzetközi politikában mutatott csaknem valamennyi arculatával találkozott. Területkövetelő volt vele szemben, és az „irredenta Italia" miatt az olasz egység létrejötte után is az maradt, ugyanakkor újra és újra számolnia kellett a területvisszaszerzésre irányuló osztrák-magyar revanstörekvésekkel. Rivalizált vele a balkáni befolyásért, de a hármasszövetségen belül partnere lett, hogy aztán végül a vele szemben álló hatalmi csoportosuláshoz csatlakozzék. Az ellentmondásos viszonyt a puszta számadatok is érzékeltetik: Olaszország több mint három évtizedig volt szövetségesi viszonyban a Monarchiával, de amit egyetlen más ország sem tett: négy alkalommal is háborút viselt ellene. A külpolitika és a kapcsolatok történetét megíró történész számára mondhatni hálás matéria ez, hiszen bőséges lehetőséget nyújt a motivációk elemzésére és a váltakozó döntések interpretálására. Sajnos a páviai Angelo Ara nagyon szűken értelmezte feladatát, és csupán az olasz közvéleménynek a Monarchiával kapcsolatos nézeteinek bemutatására szorítkozott. Ebben a tekintetben számos, mindezidáig ismeretlen információval szolgál. A magyar olvasó számára különösen érdekes az, amit az olasz közvélemény Magyarország képéről olvashat, de egyéb vonatkozások is figyelemre érdemesek. így például az, hogy a szerző bemutatása szerint sokkal erősebb volt a hármasszövetség társadalmi támogatottsága, mint amilyennek azt a történeti irodalom eddig ábrázolta. A szerző azonban, aki a korábban megírt „Az Ausztria-kép Olaszországban 1848-1918" című tanulmányát jelentette meg a kötetben, az olasz kormánypolitika Monarchiával kapcsolatos törekvéseinek bemutatásával adós maradt. Oroszország értékrendjében a Monarchia nem állt első helyen (nem úgy, mint megfordítva), de azért fontos helyet foglalt el abban. Volt, ami összekötötte vele, így a konzervatív szolidaritás, a lengyel felosztással keletkezett érdekközösség, de még az is, hogy mint soknemzetiségű birodalom nem lehetett közömbös a Monarchia belső viszonyainak alakulásával szemben. De sok minden el is választotta tőle, így elsősorban a közös érdekterületen, a Balkán-félszigeten folytatott rivalizálás. Az összekötő és elválasztó tényezők olyan egymással feleselő gesztusokra vezettek, mint a magyar szabadságharc leverésére irányuló cári intervenció és a hetvenes-nyolcvanas évek három császár szövetsége, illetve vissza-visszatérő háborús fenyegetés és végül a Monarchia elleni, a világháború keretében lezajlott fegyveres küzdelem. A recenzens nagy várakozással olvasta el az orosz külpolitikáról szóló fejezetet, már csak azért is, mert a kötet szerkesztője a bevezetőben külön méltatta a szerző teljesítményét. Be kell azonban vallania, hogy a bécsi illetékességű Marija Wakounig írása csalódást okozott. A szerző ugyan két síkon is mozog és a közvélemény, valamint a kormánypolitika megnyilvánulásait egyaránt figyelemmel kíséri, előadása azonban mindkét vonatkozásban hiányér-