Századok – 1995

Közlemények - Vajda László: A népvándorlások kérdéséhez I/107

136 VAJDA LÁSZLÓ 10

Borchardt 1926; Fiedermutz-Laun 1970, 182 kk., 192 kk.; Hochholzer 1959, 131; Numelin 1936, 158 kk. 11

„Elvakultság lenne nem elismerni, hogy a külső kauzalitások ethnológiailag elérhető ismerete aránylag szegényes A kulturális mozgásoknak maguknak, adandó esetben a népvándorlásoknak mindig csak fő vonásait fogjuk tudni megismerni, nem pedig egyedi folyamatokat; ami sajátos okaikat illeti, pl. a túlnépesedést vagy idegen népek nyomását — a legrégibb emberiség-történet egy részében talán a diluviális eljegesedés terjeszkedése, ingadozásai és eltűnése játszhattak szerepet — azokat a legtöbb esetben valószínűig inkább sejteni, mint bizonyítani fogjuk tudni" (Graebner 1911, 163. kk.). 12

Már 1911-ben hangsúlyozta pl. Vierkandt: .Minden esetben, ahol lényeges kultúrjavak keletkeznek, az okok komplexusában három momentumot lehet megállapítani: az érettség állapotát, a szükségletek jelenlétét és egyes személyek kezdeményezéseit; az utóbbiak szerepét lényegében az akkulturáció folyamata veheti át" (Vierkandt 1908, 123). 13

Cserekereskedelmi partner-viszony, házassági kapcsolatok, vallási missziós mozgalmak (próféták, eschatológikus prédikátorok) és más, nem tömeges vándorlásokra visszavezethető közvetítők szerepére a kulturális kölcsönzésekben jó példákat sorolt fel a korábbi irodalomból Baumann (1954, 155 kk.), aki az exogén kulturális változások e fajtáit a kevéssé sikerült „individuális akkulturáció" címszó alatt foglalta össze. Ld. még Van Bulck 1931, 49 k, 75 kk., 83 kk., 98 kk.; Hodgen 1959, 161 kk., 171 kk., 189 kk.; Trigger 1968, 44 k., etc. — A közvetítés hasonló mechanizmusai a nyelvek történetében is kimutathatók, nem is kizárólag a szókincs terén — gondoljunk csak a kereszténység elterjedésének következményeire a nyugat-európai vulgáris nyelvekben (Muller 1943) vagy kétnyelvű egyének ill. kis csoportok befolyására különböző nyelvek fonéma-állományára és szintakszisára (kitűnő példa: Wartburg 1962, 38 k.). 14

Ez főleg Malinowski iskolájára érvényes, amely abból a feltevésből indult ki, hogy a „vadak" (sauvages) társadalmában és kultúrájában változások csak a gyarmatosítás kezdete óta felismerhetők. Maga a mester számára a kulturális változás fogalma nem volt más, mint „a nyugati civilizációk és a helyi kultúrák összeütközése és az utóbbiak erre való reakciója", de legalább megjegyezte, hogy ez a szűk értelmezés „a praktikus felhasználásra egyedül alkalmas" (Malinowski 1951, 39.), vagyis bevallottan önkényes. Ezzel szemben a Malinowski-tanítvány Hogbin (1951, 205) azon a nézeten volt, hogy legalábbis Délnyugat-Óceániában, szorosabb munkaterületén, az európaiakkal való érintkezés tényleg a nullapont volt a „native societies" történetében. Ez a szolipszizmusba torkolló Európa-centrizmus, illetve a vizsgálatok tematikájának így statuált leszűkítése ráadásul a Malinowski-iskola pozitív vívmányának számított! 15

Vö. Graebner 1911, 164: „Az ethnológiai tényanyag túlnyomó tömegében csak a hatásokat látjuk, mint a hatások alanyát azonban eleinte csak az absztrakt embert". — Jellemző a kultúrkör-elmélet W. Schmidt-féle verziójára, hogy Graebner rezignációját Schmidt programmá emelte: Van Bulck tanácsát, hogy az igazi népvándorlásokat meg kell különböztetni a kereskedelmi infiltrációtól, vallási proszelytizmustól stb. (vö. fent, 13. j.), úgy reflektálta, hogy kioktatta az ethnológusokat: a kultúrtörténet számára csupán a kapcsolatok bizonyítása a feladat, az érintkezések módja és lezajlása mellékes (Schmidt 1937, 156, 234 k.). 16

A migrációk ideájának előnyben részesítése azonban nem volt az ún. kultúrtörténeti ethnológia specialitása; groteszk módon ehhez vezet pl. Hogbin ahistorizmusa is: míg Melanézia népeire a gyarmatosítás előtti korban állítólag a szociális és kulturális megmerevültség voltjellemző, Afrikában, „ahol tudvalevőleg történtek vándorlások" (és nyilván csakis ez okból) már a gyarmatosítás előtti időkben is lehettek változások (Hogbin 1951, 205). 17

Némely területen világosan megmutatkozik, hogy a tényszerű ismeretek gyarapodása a vándorlás-hipotézisek korlátozásához vezet, míg korábban, hézagosabb adatok fényében, ugyanezek a hipotézisek plauzibilisnek tűntek. Vö. Müller-Karpe 1959, 175: „Abban a mértékben, amint újabb leletek és azok helyes interpretációja kitölti a halomsír-kultúra és az urnamező-kultúra közti, korábban feltételezett hézagot, csökken a methodikai jogosultsága a feltevésnek, mely szerint a fejlett urnamező-kultúra általánosságban egy nagy népvándorlásról tanúskodik" (V. uo. 185 kk.). — Különösen tanulságos egyazon szerző két csaknem egyidejűleg megjelent munkájának összehasonlítása: Werner (1972, kül. 250 k.) egy merész hipotézist állít fel kelet-európai törzsek vándorlásáról az 5-7. században, míg ugyanabban a korban Közép- és Nyugat-Európában (Werner 1970) bizonyos ékszerformák „mobilitását" nem egész népek migrációira, hanem ambuláns kézművesekre és idegenből jött feleségekre vezeti vissza. Lehetséges, hogy mindkét magyarázat találó, annál is inkább, mert a gazdasági és társadalmi körülmények a tárgyalt régiókban különbözők voltak