Századok – 1995

Közlemények - Vajda László: A népvándorlások kérdéséhez I/107

A NÉPVÁNDORLÁSOK KÉRDÉSÉHEZ 137 (Werner 1970, 65.). Ennek ellenére figyelemre méltó, hogy az aránylag kevéssé ismert kelet-európai anyag esetében a kutató vándorló törzsekre hajlamos gondolni, míg az aprólékosan feldolgozott közép-európai leleteket vándorló személyekkel köti össze. 18

Lásd pl. Izikowitz 81963) a tai nép egész Indokínára kiterjedő expanziójáról: a múlt vándorlásai világos körvonalú, homogén folyamatoknak tűnnek (180.: „A le-k 1898 körül jöttek Tafába, de eredetileg Ou-Neuá-ban, a kínak határon, éltek Mivel ezekben a körzetekben kínai banditák állandó támadásainak voltak kitéve, elhagyták Ou-Neuá-t 1892-ben és a Mekong-folyónál fekvő Xien-Khong-ba költöztek"). Egy jelenkori, a szerző jelenlétében lezajlott vándorlás leírása viszont személyes intrikák, korrupciók, klikk-harcok, tapogatózó kísérletek zűrzavarát mutatja (180. kk), — az olvasót semmi sem emlékezteti egy mintegy monolithikus eseményre. 19

Gondoljunk pl. a vitákra az Európa nagy részein archeológiailag kimutatott korabronzkori kultúra-változás (Kr. e. 2. évezred eleje) lefolyásáról: a diffúzió/migráció kiindulópontjára és útirányaira vonatkozó nézetek különbözők ugyan, de a kutatók nagy része előnyben részesíti a „harci baltát forgató lovas nomád harcosok inváziója" (Häusler 1963, 364) vagy másféle hirtelen, nagy térségekre kiterjedő tömegvándorlások gondolatát (pl. Bijusov 1957, 208 k., 292 kk., 316 kk.; uő. 1963; Clark 1969, 143. k.; Gimbutas 1956, 152 kk., 163 kk., 169, 207 kk.; uő. 1960, 543 kk.; uő. 1965, 21 kk., 185 kk., 250 k„ 1259, 394 kk., 456 kk„ 479 kk., 528 kk.; uő 1968, 543 kk.; Maimer 1962, 677 kk.; Sturms 1958, 279, 286, 293 kk.; Sulimirski 1970, 150 kk.). A nem-specialista számára rendkívül nehéz, a különböző szerzők pro- és kontra-érveivel szemben állást foglalni, mivel egyes kutatók még az alapfogalmakat („zsinegdíszes kerámia", „Becher"-kultúrák, „harci balták kultúrája" stb.) is más-más értelemben használják (vö. Maimer 1962, 3 kk., 822 kk.; Sturmsx 1958, 268 kk.; Zápotockü 1966, 207 k.l; de az általános benyomás mégis az, hogy a nagy korabronzkori népvándorlás-teóriák nem annyira a leletanyag kritikai értékelésén alapulnak (vö. Maimer 1962, 677 kk., 805 kk.), mint inkább kutatási tradíciókon, illetve azon a készen talált hittételen, hogy egy a nyelvtudomány részéről feltételezett ethnikai változásnak — ez esetben: az indogermanizálódásnak — régészetileg és fizikai-anthropológiailag is kimutathatónak kell lennie. Ez a posztulátum: a nyelvi, kulturális és szomatikus változások kongruenciája, különben is a vándorlási hipotézisek gyakori kísérőjelensége; vö. ez ellen Childe 1950, 1, valamint pl. Alekseev-Bromlej 1968, 37 kk. — De az ősrégészet egyáltalán nem az egyetlen tudományszak, amely némely esetben ma is még meggondolatlanul vándorlásokkal operál. A folklorista Zirmunskij (1962, 135 kk.) pl. nemcsak a török népek vándorlásainak roppant sematikus képét veszi át egy korábbi kutató-generációtól, hanem kultúrtörténeti nézeteket is: egyáltalán nem mérlegeli azt a lehető-séget, hogy epikai témák és motívumok népvándorlások nélkül is elteijedhetnek. 20

Még Gjessing is, aki különben következetesen szokta nyomozni a régészetileg felismert folyamatok társadalmi hátterét és gazdasági összefüggéseit, megreked ezen a ponton a differenciálatlan kérdésfeltevésnél: „A migrációk tanulmányozásának két aspektusa van: meghatározni, hogy egy bizonyos korban előfordultak-e migrációk vagy nem, és ha igen, a migráció területét lokalizálni" (Gjessing 1972, 62.). Vö. Rolfsen 1972, 64: „ha (az immigráció fogalmát) túlságosan szigorúan definiáljuk, akkor régészeti kontextusban aligha lesz haszonnal alkalmazható". 21

Példák: Herteig 1955; Maimer 1962, 806 k.; Myhre 1972, 45 k., 51 kk.; Patroni 1940. 22 „Migrations internationales" (s'Cravenhage-Genéve); „International Migration Review" (New York). 23

Példa a migráció jelenségének történetileg steril tárgyalására: Richmond 1964. 24

Numelin 1936, 15. 25

Pl. Hochholzer 1959, 136 kk„ 140; Kulischer 1932, kül 10. kk. 26

Nemcsak az a probléma, hogy az ősök eredetéről, vándorlásáról és honfoglalásáról szóló szájhagyomány gyakran mithikus elemeket tartalmaz, hanem az is, hogy a tradíciók ideológiai funkciója a mindenkori politikai, vallásos stb. körülményeknek megfelelő átdolgozásokhoz vezethet. Ha a hagyomány nem a saját csoportra, hanem gyűlölt ellenségekre vonatkozik, akkor ezek negatív tipizálása lehet a következmény (kegyetlenkedési motívumok). Hogy az orális hagyomány nem felel meg teljesen a történeti igazságnak, azt néha könnyű megismerni (pl. kutyafejű ellenségek vándorló hadserege: Kretzenbacher 1968, 5 kk., 115 kk.; Toivonen 1937, 97 kk.); de a forráskritika akkor sem tehetetlen, ha a hagyományokban említett barbár szokások (kannibalizmus, embervérivás és hasonlók) realitását nem lehet eleve kizárni — mintaképül szolgálhat Eckhardt (1940) áttekintése a hunokkal kapcsolatos szörny-történetekről. A szájhagyományból vett, sok esetben ethnográfiai tényékként kezelt közhelyek — nemcsak a kegyetlenségek — nagyrészt feldolgozatlanok, holott anyagban nincs hiány. Példák az afrikanisztikából: a masai-jellemzések számos vonása