Századok – 1995
Jelen időben a múltról - Randolph L. Braham: Kanada és a Holocaust bűnelkövetői VI/1331
KANADA ÉS A HOLOCAUST BŰNELKÖVETŐI 1349 valószínűnek tetszik, hogy legtöbben saját ágyukban fognak meghalni. Ez éppannyira áll Kanadára, mint a többi országra, amely — elsősorban antikommunistákat látva bennük — annak idején a végleges megoldás végrehajtóinak menedéket adott. Finta Imre csendőrszázados, a szegedi téglagyári gyűjtő- és bevagonírozási központ egykori parancsnoka véglegesen lekerült a horogról. Ma azért szabad ember, mert 1948 után a magyar kommunista hatóságokat jobban foglalkoztatta a hívek verbuválása, mint a volt nácik felelősségre vonása vagy őrizetbe vétele. A szövetséges hatalmak pedig, fittyet hányva háborús fogadalmuknak, politikai okokból fogadták be Fintát és a hozzá hasonlókat. Amikor legalábbis szavakban ismét háborús fogadalmuk felé fordultak, és a hidegháború elmúltával törvényeket hoztak a végleges megoldásban való részvétellel gyanúsítható személyek felelősségre vonására, a vádlottak és a lehetséges szemtanúk legtöbbje már öreg ember volt. Azok kevesen, akik ellen vádat emeltek, addigra már több évtizedes békés, nyugodt életre tekinthettek vissza, antikommunistákként fenékig kiélvezve új hazájuk szabad életformáját — valószínűleg cseppnyi bűntudatot sem érezve a háború évei alatt elkövetett bűneik miatt. Ugyanezen idő alatt tovább fogyatkozott a Holocaust túlélőinek száma, s azon kevesek, akikre a vádhatóságoknak mint lehetséges szemtanúkra sikerült rábukkanniuk, legtöbbször már képtelenek voltak olyan makulátlan vallomásokat tenni, amilyenek a szokásjogot alkalmazó államok büntetőpereiben kívánatosak. Fintának óriási szerencséje volt. Nem várva ki, hogy Magyarországon büntetőeljárást indítsanak ellene, a menekülő nácikhoz szegődött, és majd negyven évig boldogan élt számos „zsidó barátja" körében, Torontóban, míg le nem lepleződött. Vádat emeltek ellene, de olyan bíróságokon tárgyalták az ügyét, melyeknek bírái — akárcsak esküdtjei — többségükben igazán keveset tudtak a Holocaust valóságáról, illetve arról, hogy mi történt Magyarországon a második világháború előtt és alatt. Művelt ember lévén, a csendőrség vizsgálati-nyomozó hatóságánál szolgálatot teljesítő Finta, aki a szegedi egyetemen jogot tanult, és katonai akadémián szerezte diplomáját, minden kétséget kizáróan jól ismerte a magyar politikai helyzetet, miután a 2. magyar hadsereg 1943 elején megsemmisítő vereséget szenvedett Voronyezsnél. Egészen bizonyos, hogy tudott a magyar kormánykörök arra irányuló kísérleteiről is, hogy a becsület megőrzésével kitáncoljanak a tengelyből — e kísérletekre egyébként tömegesen teijesztett sajtóorgánumok is félreérthetetlen utalásokat tettek. Mint a csendőrség nyomozótisztje, akinek — mint gyakran kérkedett vele — zsidó menyasszonya és sok zsidó barátja volt,6 9 biztosan tudta, hogy bár a zsidók természetszerűleg azért szurkoltak, hogy a kormánynak sikerüljön különbékét kötnie, történelmileg az ország leghazafiasabb érzelmű polgárai közé tartoztak; éppen úgy, mint a kormányférfiak és politikusok, akiket a német megszállásig, vagyis amíg le nem tartóztatták őket, Finta szolgált, a zsidók is elkötelezeték magukat a szabad és független Magyarország fennmaradása mellett. És mégis, a felsőbb bíróságok bíráinak többsége a „valóságízű" helyzetértékelést alkalmazta, amikor helyt adott a „parancsra tettem" mentségének — szembehelyezkedve a ma bevett nemzetközi jogalkalmazással —, szinte az utolsó
