Századok – 1995

Jelen időben a múltról - Randolph L. Braham: Kanada és a Holocaust bűnelkövetői VI/1331

KANADA ÉS A HOLOCAUST BŰNELKÖVETŐI 1345 A más véleményre helyezkedő [dissenting] bírák viszont a felmentés hatályon kívül helyezését kérték egyebek között arra hivatkozva, hogy Campbell bíró helytelenül döntött a Dallos-nyilatkozattal kapcsolatban, a védelem képviselője „szenvedélyeket felkorbácsoló hangon" szólt az esküdtekhez, továbbá a vád nem élhetett azon törvényadta jogával, hogy utolsóként szólhasson az esküdtszékhez. Új tárgyalást indítványoztak, amely „négy vádpontra szorítkozna: erőszakos fogvatartásra, rablásra, emberrablásra és emberölésre".52 A Kanadai Legfelső Bíróság A főügyész egyetértésével Amerasinghe 1993. január 25-én Kanada Legfelső Bírósága elé terjesztette az ügyet.5

3

A fellebbezési beadvány a fellebbviteli, más véleményre helyezkedő bírák alapvető nézeteit visszhangozta. Kifejtette, hogy nem vették kellően figyelembe a háborús bűnökről szóló törvényhelyek igazságszolgáltatási meghagyásait, sem pedig azt, hogy mit ír elő a nemzetközi jog az ilyen bűncselekmények szubjektív tényezőivel kapcsolatban. A vádhatóság további öt konkrét indítványt is tartalmazott. Egyebek között annak tisztázását is kérte, hogy jogi tévedést követett-e el a fellebbviteli bíróság, amikor úgy döntött, hogy - a tárgyalásvezető bíró az esküdtekhez intézett instrukciójában megfelelően korrigálta a védelem szenvedélyeket felkorbácsoló, helytelen álláspontját; - a Dallos-féle „bizonyíték" efogadható; - nem fogadta el, hogy a tárgyalás vezető tévedett, amikor a Dallos-, Keményné- és Ballóné-féle vallomásokat bírói bizonyítékoknak minősítette, s ezáltal elütötte a vádat ama törvényben foglalt jogától, hogy utolsóként szóljon az esküdtekhez, ami súlyos igazságszolgáltatási eljárási jogsértést eredményezett.5

4 A Legfelső Bíróság 1993. június 2-án és 3-án, 23023/23097. ügyszámmal tárgyalta a fellebbezést. 1994. március 24-én tette közzé határozatát, amelyben 4:3 arányban elutasította a vádhatóság fellebbezését. Peter Cory bíró nézetei szerint — ő írta a 111 oldalas többségi indoklást55

— abban az alapkérdésben kellett dönteniük, hogy miként értelmezendő a Büntetőtörvénykönyvnek a háborús és emberiség elleni bűnökről szóló szakasza. Elutasította a vád állítását, hogy mivel Finta úgy döntött, hogy nem tesz tanúvallomást, ezzel elesett attól, hogy „félreértésre, illetve fellebbvalóinak parancsaira" hivatkozva védekezzék. Coiy az eredetileg Christie által közreadott gondolatmenet jegyében azzal érvelt, hogy a kor magyar viszonyainak az esküdtek előtt megjelenített képe amellett szólt, hogy „valóságízű" [air of reality] módon kell a vádlottat elbírálni, vagyis Fintának joga volt ilyen módon védekezni. Ez a „valóságízű" helyzet Coiy bíró szerint abban állt, hogy: (1) Finta egy félkatonai rendőrségi szervezet tagja volt; (2) háborús helyzet állt fenn; (3) küszöbön állott a szovjet megszállás; (4) a zsidók a szövetséges haderőkkel rokonszenveztek; (5) általános, a magyar sajtóban is kinyilvánított vélekedés szerint a zsidók felforgató, a magyar háborús erőfeszítés ellen ható tevékenységet végeztek;