Századok – 1995
Jelen időben a múltról - Randolph L. Braham: Kanada és a Holocaust bűnelkövetői VI/1331
KANADA ÉS A HOLOCAUST BŰNELKÖVETŐI 1343 eldöntően lényeges volt az erőszakos fogvatartásra, elrablásra és kirablásra vonatkozó vádpontokban. Ellentmondásos végzését megtetézve, a bíró az esküdtek elé bocsátotta a Dallos-féle vallomást, noha az jogilag „szóbeszédnek" minősül, továbbá Balló Istvánná és Kemény Zoltánné videoszalagra vett vallomását,4 0 valamennyit a bíró által beteijesztett bizonyítékként. Ez azután történt, hogy a vád befejezte, és azelőtt, hogy a védelem elkezdte volna bizonyítékainak előterjesztését, vagyis így éppen a védelem intézhette az esküdtekhez az utolsó szót. Christie ezután ravaszul úgy döntött, nem szólíttatja Fintát a tanúemelvényre, amivel elejét vette, hogy a keresztkérdések esetleg védence bűnösségét bizonyítsák. Mi több, Campbell bírónak az az ellentmondásos végzése, hogy „nem a védelem idézte be a tanúkat",41 azzal a következménnyel járt, hogy a vád elesett ama törvényben foglalt jogától, hogy ő intézze az esküdtekhez az utolsó szót, ami jócskán kedvezett Christie-nek és védencének. Az összefoglalók és az ítélet A per 1990 májusában ért véget. Amerasinghe nagy szakértelemmel és eltökéltséggel foglalta össze a vád álláspontját. Feladata roppant nehéz volt, mármár lehetetlenül nehéz: minden kétséget kizáróan bizonyítania kellett a vádlott bűnösségét 46 évvel a tragikus események után, egy olyan esküdtszék előtt, amelynek tagjai szinte semmit sem tudtak a Holocaust realitásairól.4 2 Christie busásan kihasználta a kínálkozó lehetőségeket, ügyesen vegyítve — mint például a szerzőnek feltett keresztkérdéseiben — a történelmi revizionizmus nézeteit és érveit a vádlott háborús meggyőződéseinek, illetve az ellene valló tanúk indítékainak minősítésével. Minden jel szerint sikerült meggyőznie az esküdteket arról, hogy Finta, „mint korának és környezetének bármelyik épelméjű embere, csak ettől remélhette feleségének és családjának, hazájának, valamint ideológiájának biztonságát, mert helyesen vagy tévesen, egyesített kommunista-zsidó veszélyt észlelt".43 Christie arra is hivatkozott, hogy Finta csupán olyan parancsokat teljesített, amelyek meg akarták óvni az országot ettől a veszélytől, hiszen akkor már a kommunista (orosz) csapatok jócskán megközelítették Magyarországot. A tanúk, zömmel hatvanas-hetvenes éveikben járó túlélők, vallomásaiban megbúvó — vélt vagy valódi — következetlenségeket, töréseket, esetenként ellentmondásokat Christie boszorkányos ügyességgel annak bizonyítására használta fel, hogy a vád tanúi nemcsakhogy nem szavahihetők, de mindenekfölött a bosszúvágy mozgatja őket.44 Szóhasználata, hangütése időnként félelmet keltett. Nyilvánvalóvan azzal is fel akarta korbácsolni az esküdtek szenvedélyeit, hogy ravaszul vallási és etnikai előítéleteikre apellált. Arra buzdította őket, hogy ne bolygassák tovább a múltat, és megfenyegette őket: ha nem mentik fel a vádlottat, azzal nemcsak hogy „feltámasztják a második világháború fájdalmait", de azt is elősegítik, hogy „igaztalan vádak zúduljanak [Ausztráliában, Nagy-Britanniában és Kanadában] másokra is". Megvetően aposztrofálta a háborús bűnökről hozott törvényt, amelynek alapján Fintát vád alá helyezték, mondván, hogy az „a lehető legkacifántosabb, sátáni törvényhozási termék".4 5
