Századok – 1995

Krónika - Beszámoló a Magyar Történelmi Társulat 1995. május 20-án megtartott tisztújító közgyüléséről (Rozsnyói Ágnes) V/1203

1212 KRÓNIKA A túlélésre nincs recept. Ha a Dél-Dunántúli Csoportot nézzük, arra szavazunk, hogy az összefogás a legbiztosabb módszer minden megpróbáltatással szemben. Baranya, Somogy, Tolna és Zala egyesült vármegyék az 1987-ben kialakított szervezeti és működési rend keretében végzik munkájukat. A megyei megmozdulásokat a helyi vezetőségek önállóan tervezik és rendezik, a nagyobb, az erők összefogását igénylő és a régió egészét érintő rendezvényeket és kiadványokat a szűkebb regionális vezetőség irányítja egy vagy több megyei vezetés közreműködésével. Ebben a rendszerben 1993/94-ben, tehát a ciklusnak csak második felében, Baranya megye hét alkalommal előadást, egyben konferenciát rendezett, fotóalbumot jelentetett meg, irányító szervezőjévé vált a Pécs monográfiáját előkészítő munkálatoknak; Somogy két nemzetközi konferenciának adott otthont, három helyi konferencia és sokféle más megmozdulás szervezésében vett részt; a Tolna megyei csoport évente hirdetett és szervezett helytörténeti, honismereti pályázatot, öt előadói és egy módszertani találkozót rendezett. E három megye konferenciával emlékezett meg a magyar holocaustról. Zala tanári továbbképzéseket és előadássorozatot szervezett. Négyük közös rendezésében négyszer ült össze, idén tizedik találkozóját szervezi a dél-dunántúli történészek nyári tábora, szabadegyetemüket elvitték Székelyudvarhelyre és Gyergyószentmiklósra. Öt helyi konferenciát rendeztek és többet támogattak, hat komoly kötetet adtak ki és kettőt előkészítettek kiadásra. Szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy a dél-dunántúli csapat vezérének, Szita Lászlónak, aki néhány hete beteg, mindannyiunk nevében gyors gyógyulást kívánjak. Sopron és Győr megyék példája nem hagy kétséget afelől, hogy a fennmaradás és az eredményes munka záloga a békés válás, a minél kisebb szervezeti egységek kialakítása. 1963-tól itt a Társulat Nyugat-Dunántúli Csoportja működött, ez húsz év múlva Győr-Sopron megyei Csoporttá alakult, most pedig, újabb évtized elteltével, - idézem Kiss Imre győri elnök szavait: „egyértelművé vált, hogy az újjáalakulás csak soproni, mosonmagyaróvári és győri önálló, de kisebb csoportokban látszik reálisnak". A válást szeretettel kimondták, s azóta e kis csoportok (a soproni tavaly 30 tagot számlált) magukra találtak. Győrben konferenciákon és múzeumi kiállításon emlékeztek meg országos és helyi eseményekről, a csoport rendszeres előadásokon találkozik. Soproni kollégáink szokatlan, megnyerő programokat eszeltek ki nyilvánvalóan a tagság egyöntetű örömére: a szokványos rendezvények mellett túrát szerveztek az Isonzóhoz, Melkbe kirándultak, és Brennbergbe gyerekeket vittek táborozni. Recept tehát nincs, néhány tanulság viszont levonható. Általában azok a szervezetek tartják magukat könnyebben, amelyek erős háttérintézményekre támaszkodnak, egyetem, múzeum vagy levéltár infrastruktúráját: gazdasági hivatalát, bankszámláját, postáját, termeit használhatják. De ez sem biztosíték, nem is feltétel. A sokfélével próbálkozó, sokat dolgozó Szegedi és Csongrád Megyei Csoport is komoly anyagi és szervezési nehézségekkel küszködik, pedig Szegeden egyetem, főiskola és egy sor más kulturális és tudományos intézmény működik. A Nógrád megyeiek, akik csak a múzeumra támaszkodhatnak, bár helyzetüket egyre szorítóbbnak ítélik, előadások hosszú soráról (közöttük olyanokról, amelyek nógrádi kötöttségű történészekről emlékeztek meg), kiadványokról, évente meg-