Századok – 1995

Krónika - Beszámoló a Magyar Történelmi Társulat 1995. május 20-án megtartott tisztújító közgyüléséről (Rozsnyói Ágnes) V/1203

1208 KRÓNIKA szem ragaszkodni a konkrétumokhoz; úgy érzem, hogy az átmenet nehézségei közepette a helyzetünk fölötti általános elmélkedésnél több haszonnal jár egy alapos számvetés. A Társulat központi szerveinek és elsősorban a Titkárságnak a munkája maga is sok szálon futott. A mindennapok folyamatos elfoglaltságát a szervezeti munka adta A Titkárság évente elvégzi az aktuális tagrevíziót, azaz levéllel felkeresi azokat a tagjainkat, akik öt éve nem fizettek tagdíjat, és nemleges válasz esetén törli őket a névsorból. Évente két-három téves levél is kikerült, kivált abban az évben fordult ez elő, amikor átálltunk a számítógépes nyilvántartásra. Ezekért újra elnézést kérek. A folyamatos revízió eredményeként a Társulat jelenleg 1864 tagot számlál, 599-et Budapesten és 1265-öt az ország más tájain; tagságának 28%-a általános, 31%-a középiskolai tanár, tagjaink háromötöde tehát pedagógus. A rutinszerű szervezési munkáknak ősz táján mindig csúcsszezonja van azóta, hogy a Pro Cultura Unger Mátyás emlékére szakalapítványának köszönhetően általános és középiskolában tanító pedagógus tagtársainknak könyvcsomagot küldünk a Történettudományi Intézet azon kiadványaiból, amelyeket az iskolai oktató munkában a leghasznosabbaknak ítélünk. Az első két évben minden tanár tagunknak elküldtük ezeket az illetményköteteket; tavaly óta csak azoknak, akik az évi tagdíjat őszig befizetik. A megszorítást méltányosnak érzem: akinek nem ér meg évi 300 forintot egy nívós könyvcsomag, talán nem is értékeli igazán; inkább a pontos tagdíjfizetőknek okozunk vaskosabb csomaggal nagyobb örömet. A folyamatos szervezeti munka fontos részét alkotják az Elnökség és Titkárság, valamint az Igazgatóválasztmány ülései, amelyeket ebben a ciklusban is az alapszabályban megszabott számban tartottunk meg. A Társulat a szakmai szervezetek megszaporodása közben is egyedülálló maradt abban, hogy szakosztályai és megyei csoportjai révén az egész országban jelen van - ám ezzel együtt is csak egyike, s most már az is marad, e szakmai szervezeteknek. így központi rendezvényeink többségében az elmúlt ciklusban is társrendezőként voltunk jelen (Szent-Györgyi Albert emlékülés; A Népi Mozgalom és a magyar társadalom; Magyar tragédia a Don-kanyarban; Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány; A Romániai Magyar Népi Szövetség; Nagy Imre konferencia; Egy demokratikus és szociális Európa, elképzelések és valóság 1942-1945), de néhány saját, fontos megmozdulásról is beszámolhatok. Elsősorban arra a színvonalas konferenciára gondolok, amelyet a hazai és a szomszéd történetírásokról rendeztünk a Társulat 125 éves fennállása tiszteletére. Tavaly pedig megkíséreltük feléleszteni a Társulat legsajátabb, egy évszázaddal ezelőtt a szakma legfontosabb eseményeinek számító vándorgyűléseit. A Szoboszlón tartott vándorgyűlés, amelyen a 19. század második felének válogatott szakértői vizsgálták egyház, politika és művelődés összefüggéseit, sok tanulsággal szolgál nem a színvonal — mert az magas volt —, hanem a szervezés tekintetében. Már csak történész mivoltunkból is tudomásul kell vennünk azt, hogy a Társulat évszázaddal ezelőtti szakmai monopolhelyzete visszahozhatatlan, a mai vándorgyűlésre nem tódul a szakma teljes közönsége. Sajnos a rohanást sem tudjuk megállítani, el kell fogadnunk, hogy kutatással, tanítással és rendezvények sokaságával agyonterhelt történészeink nem tudnak békésen elüldögélni