Századok – 1995

Krónika - Beszámoló a Magyar Történelmi Társulat 1995. május 20-án megtartott tisztújító közgyüléséről (Rozsnyói Ágnes) V/1203

KRÓNIKA 1209 többnapos rendezvényeken. Azon a konferencia-formán viszont, amelyet az utóbbi évtizedekben valószínűleg az évfordulós, gyakran senki által nem kívánt, de mégis megtartott, kötelességszerű emlékülések tettek csaknem egyeduralkodóvá, változtatnunk kellene. Arra a formára gondolok, amelyben a tanácskozás egész idejét felolvasott előadások, monológok sora tölti ki, nem hagyva helyet vitára, de még kérdésekre sem; amelyben igazából minden résztvevő, a maguk húszperces szereplésétől eltekintve az előadók is passzív hallgatók; amelyben nem friss kutatási eredmények keresnek kifejezési fórumot és együtt gondolkodó közönséget, hanem valamilyen aktuális feladaton akarunk túlesni. Igazságtalanság lenne a szoboszlói vándorgyűlés és a legrosszabb hagyományú emlékkonferenciák közé egyenlőségjelet tenni. De azon, hogy a vándorgyűlés szakmai visszhang nélkül maradt, el kell gondolkodnunk, mert ez már a Társulat és a kutatás kapcsolatának bizony nem fájdalommentes kérdéséhez vezet. A jövőben több gonddal kell figyelnünk arra, hogy milyen korszakban, milyen kérdésekben születnek valóban új eredmények, egyúttal valahogy azt is fel kellene mérnünk, hogy a Társulat tagsága milyen korszakok milyen kérdései iránt érdeklődik leginkább. (Vagy tizenöt éve terveztünk már ilyen felmérést, azután elmaradt.) Rendezvényeinkre olyan témákat lenne jó választanunk, amelyekben e két adottság találkozik. Ahhoz pedig, hogy előadók és közönség számára vonzóvá tegyük őket, élőbb, vitatkozó, műhelyszerű formát kell találnunk, valami olyasfélét, amilyen a Kossuth Klubbeli vitaesteken már két évtizede él. A két eltérő rendezvényformát persze megint nem illenék egybevetni, hiszen a budapesti kutatóhelyek történészeit könnyebb a Kossuth Klub kényelmes foteljeibe csábítani két-három órára, mint az ország másik végébe két-három napra. Mégis úgy érzem — és ebben azok az igaz régi, de tizenegy évnyi tapasztalatok is megerősítenek, amelyeket mint budapesti rendezvénytitkár hajdan összegyűjtöttem —, hogy a kutató szakma visszacsalogatásában a vitaülés-forma kiszélesítése kecsegtet eredménnyel. Esetleg azt is vállalva, hogy következő nagy-rendezvényeinket Budapesten tartjuk, és csak akkor kezdünk vándorolni az országban, amikor a kutató történészek ítéletében a Társulat fórumai újra vonzóvá válnak. E törekvés és egyéb megfontolások sarkallták az elnökséget és az igazgatóválasztmányt arra, hogy az idei Trianon-évben kezdeményezőként lépjünk fel. Ez ugyan újra kerek, 75 éves évforduló, de mint évforduló inkább csak ürügy arra, hogy egy bizonyosan mindenkit érdeklő, érzelmekkel és politikával túlságosan is telített kérdésben a szakma minden tudását és mérsékletét összefogjuk egy szigorúan szakszerű elemzés érdekében. A konferenciát nyilván nem egyedül a Társulat fogja megrendezni (a Magyar Történészek Nemzeti Bizottságával máris összefogtunk), de szeretnénk megtartani a kezdeményező és a közönséget mozgósító szervező szerepét. Kossuth Klubbeli vitaestjeink számát a spontán igények és adottságok szabták meg: az egyik évben hármat, a másikban egyet tartottunk annak megfelelően, hány olyan téma akadt, amely érdeklődésre számíthatott. Nagyszámú, élénk közönséget az a két alkalom vonzott, amikor a századunkról szóló emlékiratok kerültek terítékre. A hátsó termet e két esetben sem kellett kinyittatni, de biztató,