Századok – 1995
Történeti irodalom - Die Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates des Österreichisch–Ungarischen Monarchie 1883–1895 (Ism.: Szabó Dániel) V/1201
TÖRTÉNETI IRODALOM 1201 DIE PROTOKOLLE DES GEMEINSAMEN MINISTERRATES DES ÖSTERREICHISCH-UNGARISCHEN MONARCHIE 1883-1895 Bearbeitet von István Diószegi. Budapest 1993. Akadémiai Kiadó, 810 lap AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA KÖZÖS MINISZTERTANÁCSÁNAK JEGYZŐKÖNYVEI 1883-1895 A már ismertetett (Századok 1893/5-6. 861-863) sorozat IV kötete 43 közös minisztertanácsi és 6 ún. katonai konferencia jegyzőkönyvét tartalmazza kiegészítő anyagokkal. A jegyzőkönyvekhez Diószegi István alapos, a tárgyalt témákat, azok elő- és utótörténetét részletesen ismertető, s a közös minisztertanács működését elemző tanulmányt készített. A tárgyalt témák: a külpolitika, a katonai kérdések, a stratégiai vasútvonalak, a gazdasági közösség és külkereskedelem, a közjogi kérdések. Természetes, hogy Diószegi előszavában nagy tért szentel a közös minisztertanács működési feltételeinek s azon régóta történelmi vitakérdés tárgyalásának, hogy volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiának közös kormány(zat)a, vagy csak reszortfelelősök alkalmankénti egyeztető tárgyalásainak és/vagy uralkodói tanácsadó testület üléseinek jegyzőkönyveivel ismerkedhetünk meg az adott kötetből. Ami szövegek és az előszó olvasatakor eleve szembetűnik, az az, hogy ezen a fórumon részben mások az érvrendszerek, részben mások a fontossági sorrendek, mint például a magyar politikai élet színterein. A kötet egyik legfontosabb részét alkotó katonai kérdéseknél maradva a kötelező népfelkelési intézmény bevezetésének tárgyalásánál a magyar politikusok, mindenekelőtt a magyar miniszterelnök Tisza Kálmán több ülésen is a Magyarországon belüli nemzetiségi viszonyokra hivatkozva tiltakoztak, az adott intézmény tervezett bevezetése ellen, nem tartották célszerűnek, hogy Erdélyben a román férfiak kezébe fegyvert adjanak, s mint Tisza 1883. november 25-én fogalmazta kétséges, hogy a hadsereg esetleges veresége után lehet-e számolni egy román és rutén elemekből álló népfelkeléssel. Ugyanez az érvelés, érdekes módon, az adott intézmény bevezetését megfogalmazó törvényjavaslat magyarországi vitájánál nem kerül elő. Míg az természetes, hogy kormányzati oldalról, ahol ha kompromisszumokkal is, de elfogadták a kötelező népfelkelés elvét, nem vesznek elő olyan témát, ami az adott törvényjavaslat ellen szólna, addig meglepő, hogy a függetlenségi ellenzék, mely a nem-magyar nemzetiségek megbízhatatlanságáról annyit perorál, az adott vitában ezt az érvet nem sorakoztatta fel. A politika különböző színtereinek eltérő értékrendjét mutatja az 1889-es ún. nagy véderő vitának a jegyzőkönyvekben való megjelenése. Míg a magyar köztörténetben evidenciának tűnik, hogy a véderőtörvény 1889-es megújítása adta a végső lökést az 1875 óta a miniszterelnöki posztot elfoglaló Tisza Kálmán bukásához, hogy a Budapesten, s több más nagyobb (felsőiskolákkal rendelkező) városban tartott tüntetések egyértelműen mutatják a dualista politika válságát, amely azután a kilencvenes évek gyakran változó kormányelnökeinél még látványosabbá válik, addig az adott kérdés nem kerül elő a közös minisztertanácsokon. Nem tartatik olyan kérdésnek, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb döntési, vagy legalábbis döntéselőkészítési fórumán tárgyalni kellene. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk a véderőjavaslattal a szemlézett kötetben: Diószegi a katonai kérdések tárgyalásán belül egész alfejezetet szentel az adott problémának, s azon ún. katonai konferencia jegyzőkönyve is bekerült a munkába, ahol ezzel a ,.szakközegek" foglalkoztak. S ez mutatja az értékrend eltérést. A hadseregre vonatkozó adott átalakítási elképzelések a közös adminisztráció felfogása szerint alapvetően szakkérdések, amelyeket az egyes birodalomrészek (országok) szakminisztereivel s nem az általános politika képviselőivel, a miniszterelnökökkel kell megtárgyalni. A közös hadsereg nevének megváltoztatása császári, királyi hadseregről császári és királyi hadseregre, azaz a közismert k. und k. kifejezés létrejöttének folyamata és vitája rávilágít a Monarchia különböző hatalmi központjainak egymáshoz való viszonyára, s a presztízskérdéseknek igen lényeges voltára. Mint Diószegi leírja Tisza Kálmán magyar miniszterelnök 1889 nyári delegációs beszéde gyakorlatilag elkerülhetetlenné tette a hadsereg nevének megváltoztatását. Az adott lépést a magyarországi kormánypolitika — kétségtelenül szimbolikus tettnek minősítve csak azt — igen fontosnak ítélte a függetlenségi ellenzékkel folytatott politikai csatározásokban. A közös külügyminiszter, az osztrák kormány s annak miniszterelnöke, s maga az uralkodó is tisztában voltak azzal, hogy az adott lépés, a
