Századok – 1995

Történeti irodalom - Egyházlátogatási jegyzőkönyvek katalógusa 1. (Ism.: Kőhegyi Mihály) V/1197

1198 TÖRTÉNETI IRODALOM 1198 plébános, a szomszédos falvak egyik papja, a főkegyúr nevében a megyétől kiküldött (szolgabíró vagy esküdt), a földesúr (kegyúr) képviselője, a községi bíró, jegyző, templomatya. Olykor kényesebb esetekben a világi karhatalom is rendelkezésre állott. Magyarországon a 12. századtól említenek vizitációt, s ezek a 13. századra már rendszeressé váltak, bár a legelső hazai egyházlátogatási jegyzőkönyv csak 1397-ből maradt ránk másolatban. Ez az esztergomi káptalan jövedelmének és statútumainak összeírását tartalmazza, a káptalanhoz tartozó prépostságok, apátságok és egyházak leírásával. Időrendi megoszlásban az ország egyházmegyéinek vizitációi a következő képet mutatják: esztergomi érsekség 1559-től, egri érsekség 1746-tól, kalocsai érsekség 1724-től, győri püspökség 1641-től, pécsi püspökség 1721-tól, székesfehérvári püspökség 1778-tól, szombathelyi (a jogelőd egyházmegyéktől maradt iratok) 1698-tól, váci püspökség 1673-tól, veszprémi püspökség 1698-tól. Még adataink sincsenek a váradi egyházmegye jegyzőkönyveiről, nem ismerjük a Csanád egyházmegyei anyagot; nem tudni, hol vannak az első kalocsai jegyzőkönyvek 1716-1728 között, amelyeket a Csáky család szepesmindszenti levéltárában őriztek. Ugyancsak hiányoznak az adatok a rozsnyói, szatmári, kassai egyházmegyék jegyzőkönyveiről. Az egyházlátogatások a mai napig is folyamatosak. E dokumentumok valamennyi magyarországi történeti egyház gyűjteményében megtalálhatók, és jelentős mennyiséget őriz mikrofilmen a Magyar Országos Levéltár is. A katolikus püspöki (érseki) levéltárakban külön állagban kezelt, főesperesi kerületenként vagy községenként csoportosított jegyzőkönyvek csaknem 50 folyómétert tesznek ki, a református egyházmegyéknél őrzöttek 32 folyómétert, és több mint öt folyóméter az Evangélikus Országos Levéltár gyűjteménye. A Magyar Országos Levéltárban az 1970-es évek elején az anyagról 340 ezer felvétel készült. E nagy értékű forrásanyag kiadását az 1870-es években kezdték meg történészeink, s bár kiemelkedő jelentőségük ezekből egyértelműen világossá vált, mégis az 1945 utáni évtizedekben — politikai okokból — nem jelentek meg további visitatiók. Az utóbbi időkben azonban, nagy örömünkre, egyre-másra látnak napvilágot újabb tanulmányok, kötetek és forrásközlések. A Magyar Országos Levéltár Módszertani és Számítástechnikai Osztálya — megalakulása óta, összlevéltári feladatként — bekapcsolódott az egyházi levéltárak segédleteinek készítésébe, és a munka eredményei az Új Magyar Központi Levéltár, illetve a Magyar Országos Levéltár kiadványai közt láttak napvilágot. Hasonló gyakorlattal más hazai közgyűjteménynél is találkozunk, és külföldi (német) példák is vannak arra, hogy a tartományi levéltárak saját kiadványaik mellett gondozzák a nem állami levéltárak segédleteit. A legnagyobb vállalkozás kétségtelenül az egyházi levéltárak térképeinek feltárása és egy 16 kötetből álló katalógussorozat elkészítése volt, melynek megvalósulásához a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány is hozzájárult. A térképkatalógus jó visszhangja és széles körben való használata miatt kezdtek hozzá évekkel ezelőtt egy másik forrás, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek feltárásához. E nagyszabású munka eredményeként elsőnek a kalocsai főegyházmegye anyaga jelent meg. A főegyházmegye területe Bács (Bács-Bodrog), valamint Pest (Pest és Solt, Pest-Pilis-Solt-Kiskun) megye egy részét foglalta magában. A középkorban a plébániák száma 300 fölé emelkedett, a szerzetesek közül pedig elsőként a bencések, ciszterciek, domonkosok, ferencesek telepedtek le. A törökök 1541-ben foglalták el a területet, feldúlva a Duna-Tisza-közét. Mint az ország legdélibb része, a főegyházmegye elsőként került idegen uralom alá, és utolsóként szabadult fel. Bár a törökök 1686-ban kivonultak Kalocsáról, de Bács megye sorsáról csak az 1697. évi zentai ütközet hozott döntést. Mivel a török veszély a 18. század első évtizedeiben is fennállott, Bács déli és délkeleti részén — az ország más déli megyéjéhez hasonlóan — „Határőrvidéket" szerveztek, mely 1741-ig különös elbírálásban részesült. Titel és környéke, az ún. Csajkás kerület, 1873-ig katonai igazgatás alatt állt. A 18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek a Balkánról bevándorló délszláv lakosságot összefoglaló néven illírnek nevezték. Egy részük a szerbekhez tartozott és a görögkeleti vallást követte, másik részük — a bunyevácok és sokácok — katolikusok voltak, akik eredetileg Boszniában laktak, és a törökök sorozatos vérengzései következtében vándoroltak a ferencesek vezetésével Bács megyébe (Bács, Hercegszántó, Monostorszeg, Szond, Bátya). A bunyevácokat katolikus rácoknak, horvátoknak, dalmátoknak is nevezték. Az első betelepülők Baján, Szabadkán, Zomborban jelentek meg, de éltek Bács megyében Almáson, Bokodon, Borsódon, Csávolyon, Garán, Csonoplyán, Felsőszentivánon, Katymáron, Vaskúton és a Pest megyei Dusnokon is. Végül meg kell említeni az újonnan betelepült magyarokat, akik — szemben a török időket átvészelő refor-