Századok – 1995

Történeti irodalom - Egyházlátogatási jegyzőkönyvek katalógusa 1. (Ism.: Kőhegyi Mihály) V/1197

TÖRTÉNETI IRODALOM 1197 EGYHÁZLÁTOGATÁSI JEGYZŐKÖNYVEK KATALÓGUSA 1. Kalocsai főegyházmegye Összeállította: Dóka Klára Budapest, 1994. 135 1. A canonica visitatio az egyházkormányzat legősibb formája. Nyomai az 5. századtól kezdve ismeretesek, sőt a 6. században már zsinati határozat írta elő, hogy a püspököknek évente egyszer ki kell kérdeznie az egyes közösségek (falvak) papját, miképpen szolgáltatja ki a keresztelés szentségét, hogyan mondja a misét, oktatja-e a tudatlanokat. Az egyházlátogatás rendjét — mindmáig ható érvénnyel — a tridenti zsinat (1545-1563) állapította meg. Kötelezte a püspököket, hogy évenként, nagyobb egyházmegyékben két évenként személyesen végezzék el a látogatást. (A tridenti zsinat előtt a püspök gyakran a főesperest bízta meg a látogatással. Magyarországon a főesperes a várispán egyházi megfelelője volt, vallási ügyekben tehát nemcsak mint a püspök megbízottja, hanem mint az államhatalom képviselője is szerepelt. A községek ingyen fuvarozták, ellátásáról a plébánosok gondoskodtak.) A zsinat, látva a püspökök egyre több feladatát, életben hagyta ugyan az esperesi látogatásokat, de kikötötte, hogy azok csakis a püspök személyes megbízatásából történjenek, s a vizitációk jegyzőkönyvei egy hónapon belül a püspök elé kerüljenek, aki aztán intézkedett az esetleges mulasztások, hibák elhárításáról. A plébániák számának növekedésével az előírt látogatásokat a püspökök — akik gyakorta idős emberek voltak — nem tudták elvégezni, ezért voltak kénytelenek azt a főesperesekre bízni, akiknek jogköre majdnem azonos volt a püspökével. Megállapítható azonban, hogy ezek a vizsgálatok kevésbé voltak részletezők. A reformáció térhódításával a vizitáció egyre inkább politikai kérdéssé vált. A valós helyzet felmérése érdekében az 1548. évi VI. és X., valamint az 1549. évi XLI. törvényben az ország rendjei sürgették a püspököket, hogy mielőbb végezzék vagy végeztessék el a vidéki plébániák meglátogatását. A 18. század végéig a vizitációk jó részéhez maga a király adott felhatalmazást. Ezeket a felméréseket visitatio generálisnak nevezték, és az ilyen felhatalmazás birtokában a katolikus vizitátor a nem katolikus helységekben is elvégezte az ellenőrzést, hacsak — ami gyakran megesett — a helyi lakosság ellen nem állt annak. Az 1645. évi linzi békében ugyan megerősítették az eddigi, végre nem hatott törvényeket: tudniillik az 1608., 1647. és az 1681. évi soproni országgyűlésen hozott határozatokat a vallás szabad gyakorlásáról, azonban e törvényeket a katolikusok és a protestánsok egyaránt sérelmesnek tartották, s nem siettek végrehajtásukkal. Az 1691-es Explanatio Leopoldiana, valamint az 1731-es Carolina Resolutio csak kis mértékben segített a bajokon, s az egészre megoldást — sok más esethez hasonlóan — csak II. József türelmi rendelete hozott. A jegyzőkönyvek anyaga — a tridenti zsinat előírásainak megfelelően — igen sokrétű: a szorosan vett egyháztörténebnen túl fontos forrásai a művészettörténetnek, a gazdaság-és művelődéstörténetnek, a néprajznak, régészetnek. Jóllehet a látogatást végzők egyénisége szerint a beszámolók különböznek egymástól, mégis a legtöbb esetben a következő kérdéscsoportokra szolgáltatnak adatokat: a templom épületére, az oltárokra, oltárképekre, a szent edényekre, ruhákra és egyéb felszerelésekre, a templom könyveire, anyagi javaira; szólnak a papok életkoráról, műveltségéről, képzési helyükről, nemzetiségükről, erkölcseikről; a paplakról, a lelkipásztor jövedelméről, a kegyurakról, a templomgondokról; a tanítók (iskolamesterek) vallásáról, műveltségéről, nemzetiségéről, életkoráról, munkaköréről, lakásáról és jövedelméről. Sok esetben megadják a lakosok számát is, valamint a község vallási megoszlását, sőt olykor az összes családot a gyermekekkel együtt (így pl. az 1745-ös Padányi Bíró Márton féle veszprémi egyházmegyei vizitációkban). Beszélnek a népről és szokásaikról, erkölcseikről, nemztiségükről, az egyházi ünnepek, a böjti stb. fegyelem — tehát az egyházilag előírt norma — betartásáról, vagy be nem tartásáról. A canonica visitatiónak három fajtáját különböztetjük meg: 1. a legáltalánosabb, amely az egész egyházmegyére, 2. az általános, amely egy-egy nagyobb egységre, rendszerint főesperességre, 3. és a részleges, amely valamely esperesi kerületre terjed ki. A vizitáció tartalma aszerint változik minden korban, ahogyan a kérdések és szempontok alakulnak, amelyek viszont állandóan változnak. Bizonyos általános kérdésekkel azonban mindig találkozunk. A jegyzőkönyv elején feltüntetik a kiküldött nevét, rangját és a megbízó nevét (püspök, kegyúr). Főként a 18. századiak írják le aprólékos gondossággal a jelenlévők személyét. A vizitáló bizottság általában a következő tagokból állott: püspöki kiküldött(ek), az illetékes