Századok – 1995

Történeti irodalom - Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellok korában (Ism.: Teke Zsuzsa) V/1185

1186 TÖRTÉNETI IRODALOM tőségéről mind ez ideig keveset tudtunk. Szisztematikus feltárásra, e réteg egyedeinek életrajzi adatain alapuló vizsgálódásokra mindeddig nem került sor. E hiányok egy részének pótlására vállalkozott a szerző, amikor a magyar egyházi középréteg gerincét, a káptalanok tagságát illetően végzett hatalmas adatbázison alapuló szociográfiai vizsgálódásokat. 1987-ben a munka első fázisának eredményeként elkészült és meg is jelent a budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalanok 1458-1526 közötti évekre terjedő adattára, amely 509 személyről közöl mintegy 7500 adatot. A négy káptalan kiválasztásában az a szempont vezette a szerzőt, hogy az országos, központi szereppel bíró budai és fehérvári káptalan mellett szerepeljen egy székeskáptalan (Győr) és egy olyan is (Pozsony), amely a nyugati hatásoknak erőteljesebben ki volt téve, mint a belföldi káptalanok. A vizsgálat második fázisának célja egy prozopográfiai adattár — jelen munka IV függeléke — összeállítása volt, amely az előzőekben felkutatott személyekről tartalmaz rövid életrajzokat, majd az adatok statisztikus kiértékelése, illetve egy részük térképre vetítése következett (I. és II. függelék). Mindez jól mutatja, milyen hatalmas előmunkálatokat végzett a szerző, mielőtt a kötet bevezető tanulmányát megírta volna, amelyben a négy káptalanra vonatkozó adatbázisból a magyarországi egyházi középréteg egészére von le következtetéseket. A négy káptalan létszámának viszonyulása az egyházi középréteg összlétszámához ugyanis feljogosította, hogy a magyarországi egyházi középréteg egészét érintő megállapításokat tegyen. A káptalanok rövid bemutatását tartalmazó fejezetek után, a tanulmány gerincét alkotó, a káptalanba való bejutás feltételeit vizsgáló nagy fejezet következik, amelyben a származás, az egyetemjárás, a személyi, területi, valamint egyházi kapcsolatok, a királyi kegy, az udvari szolgálat, a főpapi, főúri familiaritás, az egyházi, tanári és jegyzői szolgálat szerepét mérlegeli. A recenzensnek nem lehet feladata, hogy a szerző valamennyi fontos megállapítását ismertesse, legfeljebb arra hagyatkozhat, hogy kiemel közülük néhányat, főként azokat, amelyek módosítják a szakirodalom korábbi megállapításait. A szerző külön figyelmet szentel annak a közelmúltban sokat vitatott és nem mindig helyesen értelmezett kérdésnek, hogy mennyiben volt a származás meghatározó szempont a javadalomszerzésnél, az egyházi karrier kiépítésénél. Meggyőzően bizonyítja, hogy a származás nem volt válogatási szempont, pusztán a bejutások esélyét befolyásolta, miként ezt a négy testület tagjainak származási aránya is jól érzékelteti. A polgárság képviselői voltak ugyanis a testületekben mindenütt a legnagyobb létszámban jelen, Fehérvárott ez majdnem 50%, Pozsonyban pedig 50% fölött található. Erre utal az is, hogy a polgárok és a jobbágyok mintegy 21-23%-a — a kisnemességével megegyező arányban — jelentősebb javadalmak birtokosa is lett, és közülük két-két személy püspökségig emelkedett. Ugyanakkor a vagyonos középbirtokos nemességből kikerült javadalmasok közül öt jutott a püspökségig. A kisnemesek, polgárok és jobbágyok számára is léteztek tehát olyan csatornák, amelyek a bejutást lehetővé tették, legfeljebb számukra ez nehezebben volt elérhető, mint a nemességnek. Noha az egyetemjárás egyik magyarországi statutumban sem szerepelt elvárásként, a javadalmasok közül mégis sokan látogatták az egyetemeket. Az 526 vizsgált személy 39%-a, 207 ember járt hossabb-rövidebb ideig egyetemre. Az egyetemjárás időtartamát és a megszerzett fokozatokat vizsgálva szembetűnő az a/tény, hogy a többség igen rövid ideig tanult, és semmilyen fokozatot nem szerzett. Az irodalom ezt a jelenséget a források töredékes voltával és a diákok szegénységével magyarázta. A szerző ugyanakkor egy újabb szempontra, a kapcsolatkiépítésre hívja fel a figyelmet, kimutatva, hogy a rövidebb ideig tartó egyetemjárás is nem kevés haszonnal járt, mert a diákság fontos kapcsolatokra tehetett szert ez idő alatt is, amelyek későbbi előrejutásuk útját egyengették. Fontos megállapításokat tesz a hazai közjegyzők képzéséről, működésükről, a szentszéki, káptalani, királyi kúriai, kancelláriai jegyzőséggel való kapcsolatukról. Bónis Györggyel együtt vallja, hogy közjegyzőink nagy része hazai iskolázottságú: a latin nyelvű írás-olvasás-fogalmazás elsajátítása után valamely hazai hiteleshelyen egy-egy közjegyző mellett tökéletesítette tudását. A közjegyzőség önmagában nem tekinthető foglalkozásnak, csak a jegyzői mesterség speciális, magasabb képzettségi szintjének, amit, azért szívesebben láttak mind az egyházi bíráskodásnál, mind a hiteleshelyi tevékenységnél. Ez azonban nem volt alapfeltétel. Sokan közjegyzői felhatalmazás nélkül el tudtak helyezkedni szentszéki vagy káptalani jegyzőként. Mások viszont már közjegyzői felhatalmazással helyezkedtek el a káptalanoknál, talán a káptalani iskolákban is működtek, így a káptalan is bázisa lehetett a hazai közjegyző-utánpótlásnak. A káptalanba való bejutás típusainak komplex vizsgálata egyértelművé teszi, hogy az egyből való bekerülés a nagyobb arányú az egyszerű kanonikátusokból való előlépéssel szemben. Az