Századok – 1995
Közlemények - Velich Andrea: VII. Henrik pénzügypolitikája V/1105
1106 VELICIl ANDREA pedíció anyagi fedezetét a francia, illetve breton udvar kölcsönei biztosították, mely összegét Dietz professzor 10.000 koronára teszi.4 A francia kölcsön visszafizetésére Henrik Párizsban hátrahagyott túszai jelentették a garanciát, míg a breton kölcsön megtérítését pusztán a leendő angol király adott szava garantálta. A bosworth-i csatában Henrik egyértelmű győzelmét III. Richard holtteste is bizonyította, így amikor az új uralkodó a hagyomány szerint bevonult Londonba, az isteni akarat által győztes csatában szerzett királyi jogát a város bevett, minden új uralkodó részére megszavazott tízezer koronás ajándékának átvétele is legitimálta. A londoni ajándék a város kiemelt szerepének jelzése mellett későbbi befolyásuk biztosítását szolgálta. Henrik kezdeti kiadásait azonban mindez nem fedezte, így a parlament összehívása előtt további kölcsönökre volt szüksége. Kölcsönt egyrészt itáliai, illetve angol kereskedőktől vett igénybe, másrészt pecsétjével ellátott levelei révén a trónrajutását támogató Lancester-párti nemesektől. Ez utóbbit VII. Henrik Sir Henry Vernonnak írt levele illusztrálja, melyben „az ország békéjének és jólétének biztosításához" 100 font kölcsönt kért.5 Cserébe Henrik a visszafizetésen kívül Sir Henry Vernonnak nagyobb jövőbeli megbecsülést és kegyet ígért. A kölcsönök többnyire hasonlóan kis összegűek voltak, a kölcsönt biztosító személynek kifizetésük semmiképpen nem okozott gondot. A kincstárnok a magánszemélyek kölcsöneit „szerződés" címszó alatt tartotta számon, mint például Henrik egyik fő támogatójával, a későbbi alkincstárnok Reginald Bray-jel 1485-ben kötött 400 fontos kölcsön-egyezményét, melyből Bray 1486 elején 137 font, 10 shillinget már vissza is kapott.6 Henrik kölcsöneit — elődeivel ellentétben — a pontos visszafizetés jellemezte mind a magánszemélyek — legyen az angol, avagy külföldi —, mind a városok esetében. A calais-i székhelyű angol gyapjúkereskedőktől 1485-ben kapott ezer fontos kölcsönét 1486-ban két részletben adta meg: a kincstárnok számukra először 130 fontot, majd 877 fontot fizetett ki.7 A kölcsönök nemcsak a király kezdeti anyagi nehézségeit hidalták át, hanem a hitelezőnek későbbi esetleges kiváltságok lehetőségét jelentették. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a calais-i angol gyapjúkereskedők kölcsönénél a kincstárnok további 466 font bevételt jegyzett fel, melyet a kereskedők a király által kért ezer fonton felül ajánlottak fel.8 A kölcsönök átmeneti fedezetet jelentettek az első Tudor uralkodó kezdeti kiadásaihoz, mielőtt az 1485 novemberében összehívott első parlament adót szavazhatott meg. Henrik első parlamentje példa nélküli módon uralkodása teljes idejére megszavazta a gyapjú adót, illetve a tonna és font járulék néven ismert sűlyadót.9 Ezeket átmenetileg néhány korábbi király is megkapta, mint például VI. Henrik 1454 után uralkodása utolsó 6 évére, míg IV Edward 1466-ban, 5 évvel megkoronázása után. Ám az uralkodás egész időtartamára ezt most elsőízben szavazták meg. Az Alsóház soraiban ugyanis egyre nagyobb számban ültek a békés külpolitikán alapuló kereskedelmi fellendülésben érdekelt képviselők. S bár Angliában, az országok többségéhez hasonlóan az adózási hajlam alacsony volt, a helyzetet bonyolította, hogy a nemesek —Európa más országaival ellentétben — nem élveztek adómentességet, így a parlament többnyire az Alsóház és a Lordok egységes fellépése miatt még kisebb hajlandóságot mutatott az adók
