Századok – 1995

Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3

6 KRISTÓ GYULA műveltségét. Az öt nyelvből vett szláv jövevényszavak semmi esetre sem jogosítanak fel oly feltevésre, mintha a magyar kultúra egységes szláv hatás alatt gyökeresen átalakult volna".4

Hóman ez utóbbi, adatai tanúságával ellentétes megállapítása világosan mutatja: az életmóddal kapcsolatos kérdések vizsgálatában a 20. század folyamán teret nyertek és jelentős szerephez jutottak a tudományon kívüli ideológiai és politikai (nemritkán éppen aktuálpolitikai célzatú) megfontolások. A második világháború küszöbén sokban hasonló gondolatokat fogalmazott meg Domanovszky Sándor is: „a honfoglalók nomád élete kétségtelen. Kétségtelenül bizonyítják azt a görög és a keleti írók adatai: elsősorban a nyári és téli legelők váltogatása, azután bizonyos, a nomád életet jellemző események, így a besenyőktől legyőzött nemzet kettészakadása és a kabarok csatlakozása, valamint a lakóhelyeknek rövid néhány esztendőn belül kétszeri változtatása. De bizonyítják a feltárt honfoglaláskori sírok leletei is és a nomadizmusnak bizonyos, a királyság idején is továbbélő emlékei A honfoglaló magyarság nomádságát nem vonhatjuk kétségbe". Mivel a magyarokat „Szent István kora azonban már nem mutatja nomádnak", a nyilvánvaló ellentmondás feloldása (hogy ti. „a honfoglalástól a királyság megalakulásáig eltelt század alig elég arra, hogy a nép ilyen gyökeres átalakuláson menjen át") Domanovszky szerint csak úgy lehetséges, ha a nomádságot nem olyan fogalomként fogjuk fel, „amely a letelepedésnek egyszerűen szöges ellentéte". Az arab forrás azon megjegyzése, hogy a magyaroknak „sok szántóföldjük van" a 9. század végén, megerősítést nyer a magyar nyelv honfoglalás előtti török jövevényszavaiban (búza, árpa, tarló, sarló stb.), ami a földművelés — bár nem intenzív — meglétére utal. ,A lebediai magyarság ugyan még régi állattenyésztő foglalkozását űzte, de az a szerencsés helyzet, amelybe a Donec és a Don mentén került, már magasabb folyamatot indított el, amely a nomadizálást korlátok közé szorította". A forrástalan 10. század „csak a Lebediában megalapozott rend megerősítésére vezethetett". A döntő fordulatot Szent István hozta, aki törvényeivel „a földművelést a nép főfoglalkozásává" tette, de még ez sem eredményezte „az állattenyésztés lehanyatlását, a földművelés uralkodóvá válása a nomadizálás teljes megszűntét".5 A magyar marxista történetírás lényegében ezt a 19. századra visszamenő és azóta csak finomított, de alapjában változatlanul hagyott elméletet vitte tovább. Molnár Erik marxista alapvetése szerint a honfoglaló magyarok társadalma pásztortársadalom volt. Az állattenyésztésben a ló játszotta a fő szerepet. Ennek megfelelően nomadizáltak, nyáron a legelőkön tartózkodhattak, télen a folyók mentén éltek. A földművelés folyhatott a rendszeresen változó nyári szálláson, de akár a már huzamosabb ideig lakott téli szálláson is. A földművelés a gazdag nagycsaládoknál „a beszegődött szegény emberekre és rabszolgákra hárult", a pásztortársadalom más egységeiben a nőkre. így a földművelés lenézett, megvetett foglalatosságnak számított. A honfoglalással a legelőterület összeszűkült: a pásztortársadalom válságba került. A válságból kivezető utat a földművelés kiterjesztése jelentette volna. „De a pásztorember, aki megszokta a külterjes állattenyésztés könnyű munkáját, nem tér át a földművelés nehéz munkájára, míg más lehetőség kínálkozik. Azok tehát, akik a hagyományos munkakörből kiszorultak,