Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 7 magával a termelő munkával is felhagytak és a fegyverforgatásban kerestek megélhetést." Ezzel magyarázhatók a honfoglalást követő magyar kalandozó hadjáratok. Különben is „a rablóháború a pásztortársadalmak szabályos életműködései közé tartozik". A „X. század közepén a magyarság nagy többsége még pásztoréletet folytatott, s a földművelést, az állami és osztályrend nyomása alatt, csak igen fokozatosan, hosszú idő alatt terjesztette ki". Ehhez számottevő hozzájárulás volt a Kárpát-medencében jelen levő „földművelő szláv társadalom", valamint ugyancsak a földműves elemet gyarapította a kalandozások során külföldről behurcolt hadifogoly munkaerő. A fordulópont a földművelés uralkodóvá válásában a 12. század eleje. Ezt a folyamatot kísérte az állandó falvak kialakulása és megszilárdulása. A földművelés magyarországi térhódítása mögött a magyar-szláv egybeolvadás húzódik meg. Molnár végső következtetése szerint „a honfoglalók termelőmódja, a félnomád állattenyésztés helyébe, a Magyarországon talált szlávok hatására, a települt földművelés lépett, az állattenyésztés és az ipar magasabb fokra való emelkedésével Létrejött, szláv alapon, az állami és az egyházi szervezet. S mindezek következtében a szabad, törökös pásztortörzseket, melyek szlávokkal kereszteződtek, kultúrájában jelentős mértékben szlávos, elnyomott parasztnép váltotta fel".6 Aligha vitás, hogy a marxista történetírásnak — főleg korai szakaszában — nem állott rendelkezésére annyi (és főleg annyi friss) ismeretanyag, amellyel új koncepció alapjait vethette volna meg, így hát a szláv hatás — politikai okokból fogant — túlhangsúlyozásával a történeti értékelésben megint a tudományon kívüli, aktuálpolitikai indítékoktól gerjesztett megfontolások jutottak vezető szerephez. Lederer Emma egy megjegyzésével elismerte ugyan a lovasnomádok — példák hatására történő — áttérését a földművelésre ("biztosnak kell tekintenünk azt is, hogy a »lovasnomád büszkeség« elég sok embert nem tart vissza attól, hogy a legelőnek szűk területen, maga előtt látva a példákat, földművelésre térjen át"), de e példákat, a mintát adó tényezőt maga is a szlávok „feudális földművelésé"-ben kereste, illetve abban látta, hogy a 10. században „a törzsi arisztokrácia a kisajátított földterületeket, legalábbis részben rabszolgákkal (feltehetően köztük jelentős számban a kalandozások alkalmából behurcolt emberekkel) műveltette meg".7 Ezzel lényegében nem került távol az életmódra vonatkozó hagyományos felfogástól. Egy más irányú koncepció első csírái a 19-20. század fordulóján jelentkeztek. Kialakulására egyaránt hatottak a mind szélesebb körben ismertté váló nyelvi tények (a magyarság honfoglalás előtti, földműveléssel kapcsolatos ismereteket tükröző bolgár-török jövevényszavaival kapcsolatos kutatások8 ), illetve olyan — jobb szó híján használható — nacionális érzelmek, amelyeket Volf György a századfordulón ekként fogalmazott meg: a magyar műveltség a honfoglalás idején „kétségkívül más volt, de azért nem kisebb, mint akkor akárhány, sőt mondhatni legtöbb európai népé".9 Új fogalom jött létre, a „félig nomád" (amit Marczali Henrik használt a magyarság Kálmán király korabeli életmódjára1 0 ), majd ebből jóval később és jóval korábbi időre vonatkoztatva a félnomád. Jelentős hely illeti meg ennek az új felfogásnak a kimunkálásában László Gyulát. Mindenekelőtt éles kritikában részesítette a korábbi történetfelfogást: „A nemesi magyar történelemszemlélet jóidéig azt tartotta, hogy a honfoglaló magyarság csupa előkelő,
