Századok – 1995

Közlemények - Veszprémy László: Szent Rasso és a kalandozó magyarok V/1063

SZENT RASSO ÉS A KALANDOZÓ MAGYAROK 1065 konvent dékánja, J. Keferloher az Acta Sanctorumba is felvett legendáját: „Vita S. Rassonis", amely egyébként magyar vonatkozásokban igen szegény.12 A magyarok elleni csatában betöltött szerepéről a legtöbbet az Aventinus néven ismertté vált Johann Turmair 1521. évi latin nyelvű „Bajor hercegek évkönyveidben találjuk: „ugyanabban az időben, miután Taksony, a magyarok királya értesült a bajorok hercege, Bertold halálról, két sereggel tört be Bajorországba és pusztította az Itália felé eső osztrák és karintiai határszélt. A bajorok fejedelme, Henrik sereget gyűjtvén egybe, fegyveresen indult az ellenség elébe. Nyílt mezőn kétszer csapott össze a magyarokkal, s kétszer kerekedett felül, gyilkolta, megfutamította, gyötörte a magyarokat, csak néhányuknak sikerült elmenekülnie. Ezentúl nem is mert e vérszomjas nép háborúval támadni a bajorokra. Az égiek által biztosított nagy győzelem emlékére Henriket és csapatai vezérét úgy örökítették meg gipszből és égették ki, ahogy a csatában voltak, lovon ülve, fegyveresen, s helyezték el az Istenszülő Szűznek szentelt noricumi bajor mauerkircheni templomban, a keresztény időszámítás szerinti 948. évben. Ekkor halt meg a bajorok fejedelme, Bertold, s követte őt a bajor tartományban Henrik s győzte le a herceg halála miatt Bajorországra támadó magyarokat. Mindez a mai napig látható, fennmaradt és megtekinthető, amit nagy sokaság látogat fogadalmat téve, hogy búcsút nyerjen. A tudatlan köznép azt hiszi, hogy ez a Henrik az a király volt, aki 12 évvel korábban elhalálozott, ö azonban a fia, Henrik, a bajorok fejedelme, Nagy Ottó testvére."13

Lényegében ugyanezt ismétli meg, kissé más szórenddel 1531-es német nyelvű bajor krónikájában. 2. Rasso és a Dollinger-monda közös gyökerei Az említett mauerkircheni szobrok a Rasso-hagyomány szempontjából rendkívül fontosak, mivel ezek a legkorábbi hitelt érdemlően róla tanúskodó emlékek, amelyet még kiegészítenek a regensburgi Dollinger-ház lovagtermét hajdan díszítő lovasszobrok, amelyekről a másolatok alapján pontos képet alkothatunk. A szobroknál is érdekesebb azonban a Dollinger-monda és az ún. Dollingerlied kérdése. A már a 13. században a dél-német terület illetve Regensburg előkelői közé tartozó Dollingerek nevéhez kapcsolt történeti hagyomány igen szűkszavú: Madarász Henrik idejében Hans Dollinger lovagi párharcot vív egy pogánnyal s legyőzi. A 16. századi krónikás persze már hosszas történetbe illeszti az eseményeket, miként azt Brechtel történeti művében is olvasható. A szobrok feliratai az eseményt 924-re, illetve 925-re helyezik. A hagyomány alakulása során e pogányt nevezték hunnak, magyarnak, töröknek, s beszélő néven Craco-nak.1

4

A hagyomány gyökerét magától értetődően a magyar kalandozások idején kell keresnünk, s mindenekelőtt a 955. évi augsburgi győzelemre kell gondolnunk. Ehhez ugyanis szorosan kapcsolódik a magyar vezérek regensburgi akasztása, amit a német évkönyvek is megőriztek. Valóban feltehető, hogy a történeti emlékezet számon tartotta ezt a nevezetes eseményt.1

5

Maga a Dollinger-monda kései lejegyzései a merseburgi csatát megelőző nevezetes németmagyar békekötés alkalmához kötik az eseményt, de ez utólagos tudálékos magyarázatnak tűnik H. Widukind 1,32/. Johann Sigismund Brechtel előadásában