Századok – 1994

Közlemények - Heckenast Gusztáv: Magyarország nem magyar iparos népessége a 18. században I/91

IPAROS NÉPESSÉG A 18. SZÁZADBAN 97 Ugyancsak Morva- és Csehországból érkezett a szakmai utánpótlás is. Schebelle jelentette 1771-ben a Selmecbányái főkamaragrófi hivatalnak, hogy két szénégetője, Reindl, és Pomzar, feleségükkel és kis gyermekeikkel a csehországi Zbírovból egyik üzemből a másikba vándorolt munkát keresve, míg végre nyolc évvel ezelőtt ide érkezett; most tavasszal pedig egy napszámos jött négy koldus asszonnyal és nyolc koldus gyerekkel. Általában: munkások vándorolnak szerte az országban „feleségükkel és kis gyermekeikkel, egyik üzemtől a másikig, alkalmaztatást keresve". Akad olyan is, aki előre lelevelezi — ha tud írni — munkába állását, mint Jan Lonk zbírovi hámorkovács, aki azt írta 1771. április 27-én Schebellének, hogy „egyetlen óhajtásom, hogy Magyarországon telepedjem meg". Az így bevándorolt munkások egy része végül is valószínűleg az országban maradt, egyesekről viszont tudjuk, hogy reményeikben csalódva idővel eltávoztak. Kislődi ismerőseink közül Lonk néhány év múlva visszatért Csehországba, Tscheska pedig egy bécsi albérleti szobában tűnik el szemünk elől.1

9 A spontán vagy az önkéntes munkás-betelepülés mellett volt államilag szervezett munkás-betelepítés is. Nagyon tanulságos példák vannak erre Vajdahunyadról. Franz Müller, az erdélyi kincstartóság tanácsosa, 1779-ben több mint fél évet töltött a vajdahunyadi kincstári uradalomban. Terjedelmes vizitációs jelentésében20 javasolta többek között a vajdahunyadi cs. kir. vasmű erőteljes fejlesztését. Az udvari kamara egyetértett a javaslattal, elrendelte a tucatnyi üzemrészből álló vasmű rekonstrukcióját, egy nagyolvasztó építését, valamint az acél- és a kaszagyártás bevezetését. Mindehhez tapasztalt szakmunkásokra volt szükség. A vajdahunyadi vasműben németek, románok és cigányok dolgoztak. Elvétve ez utóbbiak közt is akadtak jó szakmunkások, így például egyszer a román Zacharie Pascul olvasztómester tíz dukát jutalmat kapott,2

1

de az üzemvezetésnek az volt a — nyilván nem megalapozatlan — véleménye, hogy fejleszteni csak külföldről jött német munkásokkal lehet.2

2

A belföldiek kulturális színvonalát mutatja az az adat, hogy 1773-ban a vajdahunyadi vasmű 32 német nemzetiségű munkása közül írni egy sem tudott, olvasni is csak kilenc, s egyikük csak a nyomtatott betűt.23 Az udvari kamara a vajdahunyadi kaszagyártás bevezetésére az alsó-ausztriai kaszagyártás központjából, Waydhofenből akart szakmunkásokat küldeni, de onnan senki sem volt hajlandó Erdélybe áttelepülni. Végül több mint harminc (!) levélváltás után sikerült rávenni a stájerországi Heinfeldből Franz Weinmeister kászakovácssegédet, hogy jöjjön Vajdahunyadra; ő azután további kilenc kaszakovácsot toborzott Bruck környékéről.24

Ugyanekkor 1784 őszén érkezett Vajdahunyadra két acélgyártó szakmunkás Karintiából, a vasmű igazgatójának jelentése szerint azonban tudásuk még csak nem is középszerű, önfejűek, ügyetlenek, lusták, nagyzolnak és isznak, helybeli segédmunkásaikkal durvák, elöljáróikkal pimaszok.2

5

Nyilvánvaló, hogy aki vállalkozott az — akár csak időleges — áttelepülésre, otthon nem tartozott még a tisztes középszerhez sem. Szaktudásával és úgy látszik emberi tulajdonságaival is kirítt ebből a társaságból az 1786-ban áttelepült Philipp Proffin hámoros a karintiai St. Salvatorból, aki otthoni adósságai elől jött Erdélybe, hat munkását is magával hozva. Beilleszkedésük nem ment könnyen. A régi munkások, „bosszúálló, ellenséges érzületű, alattomos emberek", csúfolták az újonnan jötteket, nem ismerték el szak-