Századok – 1994

Tanulmányok - Pajkossy Gábor: Kossuth és a kormányzati „terrorismus” politikája 1835–1839 V/809

KOSSUTH ÉS A KORMÁNYPOLITIKA 1835-1839 811 gyarországon] egy kifőzött revolutio létez, hogy nagyon sokan leendenek az én pöröm által elárulva ... — jegyezte fel 1835 júliusában Wesselényi — hogy lehetetlen, hogy én ellenem csak azon beszédért [tehát az 1834. decemberi szatmári beszédért] indították volna a nótát, mert — mondták — az ostobaság lenne, egyéb és igen fontos oknak s nagy dolognak kell alatta s titokban lenni, mely most világosságra jövend."3 Kossuth tevékenységét a kormányzat 1833 óta megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Nem főkolomposnak tekintették, hanem e közelebbről meg nem határozott szervezkedés eszközének. Iratainak a kézbekaparintásától éppen azt várták, hogy e szervezkedésnek a létére nyernek cáfolhatatlan bizonyítékot. Részben ez indokolta azt is, hogy letartóztatását titokban, meglepetésszerűen hajtsák végre. Az iratok nagy része — ma így mondanánk — a Tudósítások szerkesztőségi irattárának volt a része, igaz, alkalmas volt arra is, hogy más perbefogottak, így Wesselényi vagy Kosztolányi Péter ellen további bizonyítékként hasznosítható legyen.4

Újabb per indításához azonban már elégtelen volt. Bécsben azonban továbbra is úgy hitték, Kossuth kapcsolatai szerteágazóbbak annál, mint azt az iratok sejtették, és azok jellege is más. Nemcsak megtörése végett, hanem ezért is részesült a fogoly Kossuth igen szigorú bánásmódban, ami a külvilággal való kapcsolatait illeti. Elítéléséig, tehát huszonkét hónapon keresztül csak ügyvédje és orvosa látogathatta, és ők is csak ellenőrzés mellett; nem kaphatta meg fuvoláját, nehogy jeleket adhasson a külvilágnak; papírt, írószert jó ideig csak védőiratai, illetve szüleihez írott levelei elkészítéséhez kapott, és ezeket is átvizsgálták; ellenzékinek tekintett laphoz egyáltalán nem juthatott, csak az augsburgi Allgemeine Zeitunghoz - más kérdés, hogy éppen így tudta meg, fogva tartói bosszúságára, már 1837 júliusában, hogy a perbefogások folytatódnak. Bécsben élénk érdeklődéssel fogadtak minden olyan titkosrendőri jelentést, amely szerint a Kossuth-család javára — Wesselényi kezdeményezésére megindult — gyűjtés valódi célja az lenne, hogy hallgatásra bírják Kossuthot, nehogy felfedje az ellenzék úgymond titkos üzelmeit. E hírnek olyan jelentőséget tulajdonítottak, hogy a rendőrminiszternek szóló legfelső kéziratot Gervay maga tisztázta le, nehogy a dologból valami is kitudódjék.5 De nem tulajdonítottak-e Bécsben Kossuth személyének túlzott jelentőséget? Annyiban minden bizonnyal, amennyiben a szóban forgó összesküvés egyszerűen nem létezett. Feltétlenül helyesen értékelték azonban Kossuth vállalkozásainak jelentőségét, és magának Kossuthnak a súlyát az ellenzéken belül. Kossuth — saját szavai szerint — „név- és érdemtelen homályos polgárként"6 lépett 1832 végén az országos politika porondjára. Távollevő főrend követeként alig volt szava, személyét pedig inkább „gyanúsnak"7

tartották. Országgyűlési Tudósításaival azonban, mivel a nagyközönség a kerületi, illetve a főrendi ülések vitáiról egyáltalán nem, az országos üléseken történtekről pedig csak nagy sokára értesülhetett, hiányt pótolt. Még inkább Törvényhatósági Tudósításaival, hiszen a megyegyűlések vitáiról a közönség egyáltalán nem szerezhetett tudomást. E vállalkozások egyértelműen személyéhez kötődtek. Országgyűlési tudósításaival iskolát teremtett, követőkre talált, de versenytársra nem, a Törvényhatósági Tudósítások pedig, bár annak folytatását tervezték, a szerkesztő letartóztatása után abbamaradt.8

Bármilyen kezdetleges formában és alacsony példányszámban állították elő őket, a Tudósítások nélkü-