Századok – 1994

Történeti irodalom - S. A. Madievschi: Elita Politica Romániei (1866–1918) (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/777

778 TÖRTÉNETI IRODALOM Titu Maiorescu, akinek az atyja tanító volt. A kortársak szerint a képviselőséghez műveltség is kell, beszédkészség, de inkább a középszer érvényesül, mint a tehetség. Fontos az ellenfelek gyengéinek a kiismerése, az önbizalom, ruganyosság, politikai érzék, erkölcsi közömbösség, külsőleges őszinteség, szolgálat a vezetőknek, illetve a vezetők által tönénő kiválasztás. Sok adatot kapunk arról, hogyan lehet a politikai pálya révén vagyont szerezni, milyen lehetőségei voltak a korrupciónak: koncessziók kijárása, részvétel vállalatok felügyelőbizottsági tagságában. Az ügyvéd képviselők nyomást gyakorolhattak a bírákra, ami kétségessé tette ezek függetlenségét. A liberálisoknak persze több kapcsolatuk volt az üzleti élettel, mint a konzervatívoknak. Két nagy fejezetet szentel a szerző a politikai viselkedésnek. A politikusnak tekintettel kell lennie a választókra, de egyéni érdekeire is. A legalapvetőbb jellegzetesség talán а pártváltoztatás, az átülés egyik pártból a másikba. Az ellenzék, amikor kormányra jutott, nem valósította meg programját. Az 1907-es parasztfelkelés kirobbanásakor a liberálisok ellenzékben voltak, szolidaritásukat fejezték ki a parasztokkal, amikor kormányra jutottak, ők irányították a fegyveres elnyomást. A kormány által beterjesztett törvényeket az illetékes párt képviselői nem szavazták meg, ha pártjuk közben ellenzékbe került. Az ellenzékben lévő párt rendszerint aíitimonarchista volt, mire kormányra került, királyhű. D. A. Sturdza az 1870-es években Prágában az uralkodó ellen heves röpiratot írt. 1895-ben miniszterelnökként a nyilvánosság előtt kezet csókolt neki. Az egyik radikális idővel a konzervatívok oldalára áll, egyesek szerint azért, hogy így valósíthassa meg elveit. Mások szocialistákként indulnak, hogy azután a liberálisokhoz csatlakozzanak, ahogy azt a század végén sokan megtették. Általános volt a demagógia, különösen a parasztok irányában, bár ez inkább a liberálisokra jellemző. A parasztmozgalmakat mindkét részről külső erőknek vagy belső lázításnak tulajdonítják. A parasztság nehéz helyzetének az okát pedig a tudatlanságban keresik, a műveletlenségben. A parasztmozgalmak leveréséért a pártok kölcsönösen egymást okolják. Paternalizmus a parasztok felé mindkét nagy párt tagjaira jellemző. A parasztok földtulajdonhoz juttatásának követelését szocializmusnak, sőt kommunizmusnak tekintik. 1907—17 között a liberálisok paraszti demagógiája nő, a konzervatívoké csökken. Egymást kölcsönösen szociális önzéssel vádolják. A demagógia mindig hazafias jelszavakat hangoztat, de nagy bajok esetén külső hatalmakhoz folyamodnak, 1864-ben a jobbágyreformmal szemben a szultánhoz, 1907-ben a parasztfelkeléssel szemben az Osztrák-Magyar Monarchiához. Általános jellemvonás az antiszemitizmus, a zsidók egyenjogúsítását az egész korszakon át sikerül elodázni, nagyhatalmi nyomás ellenére. Gondolat és szó, illetve szó és tett sohasem azonos. A nagy szavak használata általános. Ez is mutatja a politikai kultúra alacsony voltát. A szónoki képesség a kortársak szerint fontos, a szerző fel is sorolja, kiket tartottak jelentős szónokoknak: I. C. Brátianu fejből szokott idézni nyugati klasszikusokat, általában pontatlanul. A legtöbb szónokról a kortársak rendszerint szuperlativuszokban nyilatkoztak (ha azonos pártállásúak voltak), egyébként a vélemények megoszlottak. Maiorescut akadémikus és hideg szónoknak tartották. Egyébként ő osztotta fel a szónoklás művészetének fejlődését ebben a korszakban három szakaszra, ahol 1884 és 1899 a szakaszhatárok, és egészében véve hanyatlás állapítható meg. Egyre több a nagyhangú, banális beszéd, a sablon, a többféleképpen érthető fogalmazás. I. C. Brátianu a hármasszövetség békés szándékairól beszélt, hogy leplezze Románia csatlakozását. Gyakori a mellébeszélés, de a tudatlanság is. A nyelvtani hibák halmozását „egyéni stílus"-ként értékelik. Mindenki szeret hosszan szónokolni, a frázisok ismétlődnek. A hangnem is egyre durvább, azért, hog)' eltereljék a figyelmet a lényegről. A záró fejezetben Madievszkij bemutatja a kortársak és a későbbi irányzatok véleményét a politikai elitről, a kortársak közül a szociáldemokratákkal kezdi és a konzervatívokkal végzi. Mindenki az igazi polgárság hiányáról beszélt, M. Eminesni az idegenek uralmáról, mint okról. Az 1944 utáni marxista történetírás először csak negatív képet festett, a Ceaujescu korszak nemzeti kommunizmusa már sok pozitívumot látott. A szerző maga úgy látja, hogy a korszaknak, amely az 1918-as nemzeti egyesüléssel fejeződik be, sok pozitívuma is van, persze sok a feudális maradvány. Az egész korszakot csak fenntartásokkal lehet polgári-demokratikusnak nevezni. A politikai élet fő vonásai, a végrehajtó hatalom túlsúlya, a lakosság zömének kimaradása a politikai életből, a jogrend csak kevéssé különbözik a korabeli nyugatitól. Itt ismét a polgárság hiánya kerül elő, a történelmi elmaradottság, számos egyéb történeti ok. A sok pártváltoztatás egyszerűen a körülményekből fakadó politikai manőverezés. A szerző felveti a kérdést, vajon egyéni, személyi okokról, vagy osztálymeghafározottságról, vagy mindkettőről van szó, s ezt a legutóbbit tartja valószínűnek. A demokratikus, többpárti politikai kultúra, a politikai erkölcsök javulása majd elősegíti a végső célt, a lakosság ellenőrzését а kormány és a kormányét a lakosok felett. Ezzel zárul a könyv. A szerző a fentiekben összefoglalt sajátosságokat számos, jól sikerült példával illusztrálja, ezeket nyilván nem sorolhattuk fel. Ezek nélkül viszont a csupasz váz olvastán az első gondolat nyilván csak az lehet: vajon melyik politikai elitre nem jellemzők ezek a sajátosságok? A szerző maga is olykor felveti,