Századok – 1994

Dokumentumok - Gángó Gábor: Eötvös József írásai az Augsburgi Allgemeine Zeitungban III–IV/737

764 DOKUMENTUMOK jelenlétét az európai területen zavaró tényezőnek tekintik. Alig ereszkedett le a harcos nép jelenlegi lakóhelyére, a jelenléte már hátrányos volt Németországra, és csak a birodalom egyesített ereje tudta a vad áradatot ágyába visszaszorítani. Németország nem érezte magát biztonságban, mert Magyarországot nem kebelezte be, és kísérletek sora következett, hogy a magyar koronát birodalmi hűbérbirtokká tegyék, míg III. Henrik alatt ténylegesen ki nem vették a hűségesküt. És mi következett erre? Letétele a királynak, aki magát ennek a megaláztatásnak alávetette — a pogányság ellentámadása a kereszténységgel szemben — és végül feladása annak a tervnek, amelyet Németországban a birodalom biztonsága érdekében oly sokáig követtek. Évszázadokkal később Magyarország hasonló törekvések céltáblája volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ország koronája I. Ferdinánd alatt az ausztriai házhoz került, úgy tűnt, hogy minden korlátozás, melynek a király az alkotmányon keresztül alá volt vetve, a birodalom erejét bénítja, és megindult egy közel két évszázadon keresztül a politika és a háború valamennyi eszközével folytatott harc ezek ellen az intézmények ellen — harc, melyben oly állhatatosan kitartottak, mintha az osztrák ház mint a legnagyobb katolikus hatalom a magyar alkotmányban egyúttal a saját államaiban megteremtendő hitegység legnagyobb akadályát győzte volna le. A vége az volt, hogy mondhatatlan erőfeszítések és megszámlálhatatlan szenvedés után, melyet az országra hoztak, lemondtak e törekvésről, és Magyarország a 18. században a szatmári békével biztosította azon jogok legtöbbjét, melyekért küzdött. És e század végén ugyanez a kísérlet megismétlődött: Magyarországnak, jóllehet emberbaráti célok érdekében, a birodalom többi országaihoz hasonlatossá kellett válnia, majd a kísérletet ismét feladták. Magyarország minden erőfeszítés ellenére sem lett a római birodalom hűbérese, sem a Habsburg-ház egyik katolikus tartománya, sem II. József felvilágosult birodalmának igazgatási körzete. Ellenben Magyarországot, röviddel azután, hogy Németország a hűbéri fensőbbségre formált igényét feladta, a kereszténység védőbástyájának nevezték, ellenben a Habsburg-ház legutóbbi örökösnőjét minden támadás ellen fegyverrel védelmezte, ellenben a birodalom Napóleon elleni hosszú harcaiban erőteljesen közreműködött, és hűségében sohasem ingathatták meg. Azok a kísérletek, melyekkel a magyar népet a többinek körébe lehúzni próbálták, soha nem jártak sikerrel, ellenben Magyarország megfelelt minden feladatnak, melyet a népek nagy családjának körében meg kellett oldania, sőt, többet nyújtott, mint amennyi elvárható lett volna. Vajon nincs a hasonló múltbeli tapasztalatokban oly tanítás, amelyet sem Ausztria államférfiainak, sem a magyar népnek nem volna szabad figyelmen kívül hagynia? Azt hiszem, van. Az államférfiak a múltból azt a tanulságot vonhatják le, hogy egy nép markánsan kirajzolódó egyénisége nehezen változtatható meg. A magyar nép pedig elődeinek történetéből azokat a szükséges feltételeket ismerheti fel, amelyek közepette lehetséges egyéniségét fenntartania. De ne csalódjunk: habár a magyar nép kétségkívül vitéz és rátermett, ki hihetné azt — különösen, ha Magyarország földrajzi fekvését tekintjük —,hogy egy számszerűen oly csekély törzs kizárólag e tulajdonságai révén egyéniségét fenntarthatta volna, amikor ugyanilyen vitéz és számban jelentősebb népek elvesztették azt, és minden más maradéka a népvándorlásnak vagy nagyobb népekbe olvadt, vagy azokkal együtt új nemzetiségeket hozott