Századok – 1994

Dokumentumok - Gángó Gábor: Eötvös József írásai az Augsburgi Allgemeine Zeitungban III–IV/737

754 DOKUMENTUMOK Ami a Pragmatica Sanctiót illeti, arról a nézetünket már korábban kifejtettük. Szilárd meggyőződésünk szerint általa kizárólag perszonális unió létesült Magyarország és az örökös tartományok között, és ha ezt nem is fogadjuk el, akkor is el kell mindenkinek ismernie, hogy a Pragmatica Sanctio rendelkezéseit sokkal korábban megsértették Ausztria részéről, mint Magyarországéról, mivel az egész német szövetségi alkotmány ez esetben nem volna más, mint a Pragmatica Sanctio durva megsértése, azáltal, hogy — amint ismeretes — Magyarországot soha nem kérdezték meg, hogy a beleegyezését adja-e ahhoz, hogy Ausztria császára az általa birtokolt német örökös tartományokkal a szövetségbe belépjen; a Pragmatica Sanctio még durvább megsértése rejlene természetesen abban, hogy az osztrák örökös tartományok a német alkotmányozó gyűlésben részt vettek, és a háromszínű német szalagot zászlóikra tűzték. Tartózkodunk minden további érveléstől, de azt még megjegyezzük, hogy sokkal inkább Németország mint Magyarország érdekében áll a Pragmatica Sanctio ilyen értelmezése ellen küzdeni, ami az erős, egységes Németország megalkotását egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi. Épp ily rövidre foghatjuk mondandónkat a magyar '48-as törvényekkel szembeni második kifogást illetően. Készséggel elismerjük, hogy a legutóbbi változásokkal számos előny szűnt meg, amelyek a birodalom abszolutizmus általi egységével voltak összefüggésben. Az egyiptomi húsosfazekak az ígéret földjének meghódításával sem egyesítethettek, és a szabadságnak is megvannak a maga árnyoldalai, éppúgy, ahogy a szolgaság sok anyagi előnnyel jár együtt. De esetünkben a kérdés nem az, hogy Magyarország és az örökös tartományok viszonyának átalakulásával veszendőbe mentek-e bizonyos előnyök, hanem a kérdés az, hogy ezeknek az előnyöknek az elvesztését túl drága árnak tartjuk-e a szabadságért? És ha nem ez a helyzet, ha nem bánjuk a vesződséget, mellyel korábbi viszonyaink alól felszabadultunk, akkor furcsa dolog e szükségszerű következmények miatt panaszkodni, különösen, ha ezt miniszterek teszik, akik állásukat éppen a körülményeknek köszönhetik, és azt nem lett volna szabad elfogadniuk, ha meggyőződésük szerint hátrányos a birodalomra nézve, hogy Magyarországnak és Ausztriának külön minisztériuma legyen. És most térjünk át a Magyarország függetlensége ellen felhozott harmadik okra: ez az a kijelentés, hogy a magyar királynak, mivel egyben osztrák császár, sőt március 17-e óta Ausztria alkotmányos császára volt, nem volt ahhoz joga, hogy beleegyezését adja a legutóbbi magyar országgyűlés végzéseihez. Hogy egy alkotmányos minisztérium királyát a nép és a világ előtt nyilvánosan királyi jogosítványainak áthágásával, vagyis alkotmánysértéssel vádolja, a ritkább esetek közé tartozik; még különösebb, ha e vád hónapok után követi azt a cselekményt, mely az alkotmányt megsértette, és a miniszterek, akik ezzel előálltak, hivatalukat utána, mint előtte, nyugodtan megtartották, jóllehet semmi nem történt, ami a felrótt hibát jóvátette volna. De túl akarunk lépni mindezen, és feltesszük azt az egészen egyszerű kérdést: ha Ausztria császára mint magyar király nem volt arra feljogosítva, hogy olyan törvényekhez hozzájáruljon, amelyek által az ország alkotmányos szabadsága és függetlensége megvalósult, mivel azáltal az örökös tartományokhoz való viszony megváltozott, és ha a magyar királytól e jogát elvitatták, lévén hogy március 17-től már az örökös tartományokban is alkotmányos uralkodónak volt tekinthető, és a magyar törvények szentesítéséhez nem kapta meg az osztrák birodalmi gyűlés