Századok – 1994

Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674

688 KELEMEN ELEMÉR fokozatosan kiegyenlítődnek (1890-ben 19 és 41 ezer, 1910-ben 17 és 21 ezer között alakul e két iskolatípusra együttesen jutó lakosság aránya). Az inasiskolákra azonban általánosan jellemző volt az oktatás alacsony színvonala, hiszen az elemi ismeretek pótlása, az elemi készségek gyakorlása dominált; a szakmai képzés a munkaadók feladata volt, akik ráadásul — a rendelkezések ellenére — igen gyakran visszatartották inasaikat a iskolától. 4) Középiskolák A kiegyezés nem hozott szervezeti változást a középfokú oktatásban. A középiskola két típusa — a Thun-féle reform szellemében — a nyolcosztályos gimnázium és a hatosztályos reáliskola maradt, ez utóbbit 1878-ban szintén nyolcosztályos iskolává szervezték át. A Dél-Dunántúl középiskolai hálózatában ezekben az években — sőt a kiegyezést követő negyedszázadban — sem történt érdemi változás. (L. a 11. sz. táblázatot.) Helyi jelentőségű módosulás volt csupán, hogy a sárszentlőrinci evangélikus algimnáziumot az 1870/71-es tanévben a dinamikusabban fejlődő völgységi ipari-kereskedelmi centrumba, Bonyhádra helyezték át. Fejlődésről tanúskodó változás viszont, hogy a pécsi mellett a csurgói, a kaposvári és a nagykanizsai intézeteket is főgimnáziumi, a pécsi alreált pedig főreáltanodai rangra emelték. A fejlesztés eredményeképpen 1866 és 1871 között e kilenc iskolában másfélszeresére nőtt a tanári testület (56 - 84); s mintegy kétszáz fővel gyarapodott a tanulóifjúság. Mindezzel azonban a régió középiskolai ellátottsága alig javult: az ország népességének 8,3%-át kitevő lakosságára a középiskolák 5,1, a tanulóknak pedig mindössze 4,3 százaléka jutott. Amíg országosan 376, itt 727 lakos adott egy középiskolai tanulót. Említést érdemel viszont a tanulóifjúság iskolatípusonkénti megoszlása: 78,5 százalékuk járt gimnáziumba, 21,5 százalékuk reáliskolába. A középiskolák ügyének átfogó rendezésére 1883-ban került sor. Az 1883: XXX. tc. egyrészt szabályozta az államnak a középiskolákkal kapcsolatos jogait és feladatait, másrészt a gimnáziummal jogilag egyenrangúnak ismerte el az Entwurf által életre hívott reáliskolát. Bár az iskolák száma Magyarországon a következő évtizedben nem változott lényegesen (1871:175, 1893:184), a középiskolai tanárok száma 1895-ig mintegy 1300-zal, a tanulóké csaknem 10 000-rel növekedett 1871-hez viszonyítva. A középiskola iránt megerősödő igények ezekben az években jelentős bővítésekre, építésekre késztették az iskolafenntartókat. A Dél-Dunántúl évtizedeken át változatlan középiskolai hálózata az 1890-es években két új iskolával gyarapodott: a zalaegerszegi (1895.) és a szekszárdi (1896.) állami főgimnáziummal. E két mérsékeltebb ütemben fejlődő, ám egyre növekvő szerepkörű megyeszékhelyen felállított gimnáziumok jelentősen javítottak a régió korábbi kedvezőtlen iskolai mérlegén, s arányosabbá tették a területi ellátottságot. A tolnai és a zalai változások eredményeképpen azonban még szembetűnőbb Somogy lemaradása, ahol másfélszerannyi lakos jut egy-egy középiskolára, mint a déldunántúli átlag, s csaknem kétszerannyi, mint pl. Zala megyében. A középiskolai hálózat a századfordulót követően újabb három iskolával gyarapodott: a pécsi r. katolikus felsőbb leányiskolával (1907), majd az ugyancsak pécsi