Századok – 1994

Közlemények - T. Mérey Klára: A településhálózat változása és ennek okai a Dél-Dunántúlon (1850–1914) III–IV/650

DÉL-DUNÁNTÚI. TELEPÜLÉSHÁLÓZATA 1850 ÉS 1914 KÖZÖTT 653 Az 1860-as években a településhálózaton belüli változások elsősorban a mezővárosi hálózatban voltak megfigyelhetők. Baranya megyében változatlan maradt az egy szabad királyi város (Pécs), de a mezővárosok száma az eltelt 15 során év kettővel megnőtt, és megjelenik a rendezett tanácsú város: Mohács. Konkrétan a következő, 1850-ben még faluként szereplő településeket említi mezővárosként Fényes Elek munkája: a Pécs melletti, 310 lakosú Németürögöt, továbbá a magyarnak jelzett Szentlőrincet, amely 1840-ben mezővárosként került feljegyzésre. Mezőváros volt a vegyesnemzetiségű Bán vagy Baán, amely a baranyavári járásban feküdt. Somogy megyében a mezővárosok száma 1850 és 1865 között 30-ról 41-re nőtt. E 15 év során Fényes műve falunak „minősítette vissza" Városhídvéget (1766 lakossal), és új mezővárosként említi: Nagybajom, Hetes, Lelle, Magyaratád, Büssü, Tab, Nemesdéd, Kutas, Mike, Gálosfa, Pacza és Nemesvid településeket (az utóbbi az 1840-es években is mezőváros volt). Tolna megyében csökkent az mezővárosok száma, 20-at jegyeztek fel ekkor. Faluvá süllyedt Dunaszentgyörgy és Zomba, viszont mezővárosként említik Miszlát. Zala megyében a 24 mezőváros száma 32-re nőtt, de itt figyelembe kell vennünk, hogy az 1850-es években Muraköz hét mezővárosa nem szerepel a megye városai között. Az 1860-as években Szécsi-sziget és Szigliget régi mezővárosok kimaradtak a városok sorából, lélekszámuk alacsony (Szigliget lakosainak száma — Fényes 1841 évi adatai szerint 875 fő, s ez 1866-ban 846 főre csökkent. Szécsi-Sziget lakosainak száma egyik évben sem érte el a 350 főt.) Viszont ismét mezővárosként említik az 1840-es években is oppidum Zalalövőt és Gyulakeszit. „Új" mezővárosok: Kővágóörs és a muraközi járás mezővárosai. Ekkor Csáktornya már a rendezett tanácsú városok közé tartozott. Ha ezeknek a mezővárosoknak helyzetét közelebbről megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindegyikük földrajzi helyzete eleve a környezetében központi, gazdasági helyzetét tekintve piacos hely volt, jó közlekedéssel, több esetben a postaút mellett postaállomással. Természeti tájak találkozási pontján, folyóvölgyekben stb. fekve, rendszerint nagymúltú települések voltak ezek. Ha egészében vizsgáljuk ezt a mezővárosi „hálózatot", az eléggé merevnek tűnik, a nagy változások ideje még nem érkezett el. A kis változások is sokatmondóak azonban akkor, ha az egész környezetet vesszük vizsgálat alá. A falvak és a „külterületi lakott helyek", vagyis ekkor még inkább a puszták és a majorok helyzete ad jó eligazodást a településhálózat módosulásának történeti kérdésében. A korszak egyik döntő gazdasági és társadalmi problémájának: az úrbéri birtokrendezésnek eredménye éppen ezeknek a településeknek megváltozásában mutatható ki. A településhálózat gerincét az egész korszakon keresztül a falvak képezték. Mindig jellemző az, hogy a falvak és a nagyuradalmakhoz kapcsolódó puszták, majorságok aránya és viszonya miként alakul. Mindenképpen figyelemre méftó, hogy a falvak és a majorságok nyilvántartott lakosainak száma 1840 és 1865 között megháromszorozódott Dél-Dunántúl területén. S ez nemcsak a majorsági gazdálkodás, a kialakulóban lévő „majorsági nagyüzem" egyik fontos mutatója, hanem az úrbéri birtokperek egyik velejárója, mondhatni a terület egyik fontos „jelleg-kialakítója", vagyis jellemző vonása. Ha ui. az úrbéri birtokpereket — településekre is lebontva