Századok – 1994

Közlemények - T. Mérey Klára: A településhálózat változása és ennek okai a Dél-Dunántúlon (1850–1914) III–IV/650

654 T. MÉREY KLÁRA — közelebbről megvizsgáljuk, eredményeit elemezzük, kiderül, hogy voltak olyan uradalmak, ahol az egyes puszták lélekszáma többszörösen meghaladta néhány közeli falu lakosságának számát. Ezekről az előbbi településekről azután kiderül, hogy ezek telepített falvak voltak, amelyekben szerződéses zsellérek laktak. A szerződéses zsellérekre az úrbéri törvények nem vonatkoztak, őket az úrbéri pátens értelmében nem illette meg az úrbéres zselléreknek megjáró „felszabadulás", a telek vagy a házhely. így fordult a régi betelepítési szerződés — amely több kedvezményt adott a közadózás alól mentesített zsellérnek — a visszájára és tette a hajdani betelepültek utódait gazdasági cseléddé vagy nincstelen zsellérré, egy-egy uradalom munkaerőtartalékává. Ez történt pl. a Somogy megyei Tótváros lakóival, akik németek voltak és a magyar lakta Visz zselléreivel, amelyek közül az előbbiben 161, az utóbbiban 330 lakos élt az 1850-es években. Tótváros földesura a Festetics család, a viszieké közbirtokosok voltak, s mindkét település a legközelebbi felméréskor már mint puszta került feljegyzésre.10 Voltak olyan községek is, mint pl. Kereki, amelynek lakói a 18. században települtek Somogyba, de az 1850-es években új földesurat kaptak, aki a jobbágyfelszabadítás alkalmából kiderítette, hogy az ott lakók nem jobbágyok vagy úrbéres zsellérek, hanem 140 évvel ezelőtt szerződéses zsellérként települtek be, és az új tulajdonos: Satzger Krisztián Dávid kereskedő megfosztotta őket a 140 éve használt földjeik birtokától, s ezzel gyakorlatilag teljesen nincstelenné tette őket.11 De akadtak olyan települések is, amelyek ki tudták vívni gazdasági függetlenségüket (Ecseny, Csőmed), illetve súlyos pénzösszeggel váltották meg zsellértelkeiket, amint ez a szili uradalomhoz tartozó Gadács község esetében történt, ahol 30 zsellér-telket és 138 hold legelőt váltottak meg az ott lakó zsellérek 5278 forintért a földesúrtól.1

2 A példákat lehetne szaporítani. Ez általában az egész területre jellemző volt ekkor! S mindezek súlyos terhet róttak a falvak népére, súlyos eladósodással kellett számolni. S ez utóbbi egyképpen volt érvényes a falvak lakóira és a köztük éló közbirtokosságra is. A politikai helyzet miatt késve kapott jobbágyföld-megváltási összeg a nem tőkeerős közbirtokosságot éppen úgy sújtotta, mint a volt jobbágyságot az igazságtalanul magas adó, a sok törlesztés, amely az irtásföldek vagy más földek „megváltása" és egyéb címen terhelte őket. Elegendő itt csupán utalnunk gr. Széchenyi Imre 1887-ben kiadott, Somogy megye közgazdasági viszonyairól szóló tanulmányára, amelyben a szerző a képzett közgazdász és a világlátott ember precizitásával tekinti át a somogyi falvak hajdani úrbéres lakosainak vagyoni állapotát és mutat rá a volt jobbágybirtokok elforgácsolódására és az egykori telkes jobbágyság aránytalan közterheire.13 De az utóbbi évek gazdaságtörténeti kutatásai ugyanerre az eredményre vezettek a többi megye területén is. S ugyanezt az eredményt hozták felszínre a falutörténeti „mélyfúrások", monografikus feldolgozások is. Ezek számszerűen tárták fel a Dél-Dunántúl egyes településeiben az úrbéri birtokperek végrehajtása nyomán kialakult, és olykor már-már kritikussá váló helyzetet.14 Az úrbéri birtokpereknek a volt jobbágyság számára megfelelő, életteret biztosító vagy nem megfelelő, őket nyomorba taszító volta meghatározta az egyes tele-