Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
VASI KISISKOLÁK A 17-18. SZÁZADBAN 621 oda nehezen találnak alkalmas személyt. A mesterek jövedelmének Poroszországban is csak a kisebbik részét: néhol egyharmadát, de inkább csak egyötödét-egynegyedét tette ki a tanításért a szülőktől kapott tandíj, amelynek összegét Poroszországban éppúgy, mint Magyarországon, évszázados hagyomány rögzítette, és ezért a valaha tisztes jövedelmet jelentő tandíj az idők folyamán elértéktelenedett. Egy porosz tallért két forinttal számolva, a 18. század második felében a vasi fizetések másfél-kétszeresét kapták a porosz tanítók, akik közül az anyaegyházak mesterei, akik kántorok is voltak, háromszor akkora jövedelemre, 40-60 tallérra tehettek szert, mint a filiáknak „csak" tanító iskolamesterei (az б jövedelmük 13-20 tallér). A bérek egybevetése az árak nélkül természetesen értelmetlen volna: hiába kerestek jobban a jórészt államilag fizetett porosz iskolamesterek a nyugat-magyarországi, egyházi alkalmazásban álló társaiknál, a jövedelmük így is a falusi hierarchia aljára utalta őket. Vas megyében a 18. század végén, láttuk, a filiák tanítói jóval kisebb fizetést kaptak, mint az erdőőrök, béresek, ökörpásztorok. Nem volt ez másként Poroszországban sem: 1764-ben a zosseni tankerület inspektora összevetette a húsz gyereket tanító és 24 tallér 4 garast kereső iskolamester jövedelmét (aki filiában lakván, nem kántorkodott) a helybeli béresek 16-24 talléros bérével. A béres ezenfelül 12 véka rozst, és 24 öl lenvásznat is kapott, míg a tanító csak 5-8 véka rozst — megállapíthatjuk, hogy a béres legalábbis nem clt rosszabbul az iskolamesternél.14 7 A tanítók ezért rá voltak utalva arra, hogy mellékjövedelem után nézzenek. Nyugat-Magyarországon is több iskolamestert találtunk, akik nemcsak sekrestyések, kántorok, jegyzők voltak (ez az iskolamesteri foglalkozás részének számított), és ezért tanítottak csak „mellékesen", hanem ezenfelül kézmüvesmesterséget is űztek. Poroszországban a tanítók mellékfoglalkozása olyan általánosan elterjedt volt, hogy a tanítóknál inkább a kézművesség hiánya tűnt fel. Az itteni iskolamesterek „szemében a tanítás terhes és igen hálátlan mellékfoglalkozásnak tűnik" — írta a germendorfi lelkész 1792-ben. I. Frigyes Vilmos király rendeletei nemcsak hogy nem tiltották, hogy szabók, kerékgyártók, takácsok, stb. is tanítsanak, de ezt kimondottan pártfogolták. Előírták, hogy „iskolamesternek olyan embereket vegyenek fel, akik szorgalmasan dolgoznak (ti. mint kézművesek), azért, hogy ne teljesen a község nyakán éljenek, hanem valamit mellékesen keressenek", sőt a királyi rendeletek a szabómesterséget a falvakban csak a sekrestyések és az iskolamesterek számára engedélyezték. Ennek megfelelően 1780 és 1806 között 232 brandenburgi falusi iskolamesterből 133 (57,3%) szabó is volt, további 25 takács vagy más rokonszakma képviselője, 8 cipész, 3 kőműves, 3 ács, és mindössze 18 tanító, azaz 7,8% élt mellékfoglalkozás nélkül. 1770-ben 464 neumarki falusi tanító közül csak 83-nak (17,9%) nem volt mellékfoglalkozása, a tanítóknak több mint a fele, 259 mester (55,8%) szabó is volt.14 8 A poroszországihoz hasonló, alapos összeírások valószínűleg a Nyugat-Dunántúlon is a feltártnál nagyobb arányban találtak volna kézművesmesterséget is űző iskolamestereket, de ez itt (ellentétben Poroszországgal), ha nem is volt ritka, semmiképpen sem volt általános. A porosz állam évtizedekkel a Habsburg-birodalom előtt állított fel tanítóképzőket (korabeli nevükön szemináriumokat), de ezek hatása a 18. század végéig még csak kevéssé jelentkezett. 1799-ben 601 neumarki falusi tanítóból mindössze 21-en (3,5%) végeztek tanítóképzőt, és ezek aránya 1805-ben is csak 4,1% volt.14 9 A tani-
