Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
610 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY a 20 holdnál többet birtoklókat a jómódú kategóriába soroltam — az állatállomány megoszlása megerősíti ezt a csoportosítást. Hat diák és egy tanító, valamint két íródeák szegénysorsú, három gimnazista és három iskolamester közepes vagyonú családból származott. Kilenc diák volt jómódú paraszt fia, de jellemző módon az iskolamesterek közül egy sem származott ebből a tehetős rétegből. Akárcsak a körmendi uradalomban, a sárvárfelvidékiben is azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a leggazdagabb jobbágyok gyerekei jutottak el a falun kívüli iskolákba — nem a vagyon, hanem a mentalitás, az egyéni igény volt a döntő. Igaz, a szegény családokból kikerülő hat diák mindegyike a közeli soproni gimnáziumot látogatta, Nagyszombatba és a többi távolabbi iskolába csak a parasztság felső és középső rétegéből kerültek tanulók. Mind a két összeírt íródeák zsellér fia volt, egyikük az alsólendvai tiszttartó mellett kapott állást, a másik, Bors János sarródi zsellér 25 éves fia pedig „Bécsben, magyar cancellárián valamely consiliáriusnak íródeák" — vallották a rokonok.119 Ezek előtt a szegény családokból származó fiúk előtt feltehetőleg szintén a soproni gimnázium nyitotta meg a felemelkedés útját. Az uradalomból kikerült négy tanító nem vándorolt messze: Ketten Sopron megyei falvakban, Jánosfán, illetve Szárföldön tanítottak, egyikük a Vas megyei Rábakovácsiban vállalt iskolamesteri hivatalt, a legjobban azonban valószínűleg az keresett, aki Jákon, egy nemesi családnál lett házitanító.12 0 Mind a körmendi, mind a sárvárfelvidéki uradalom vizsgálatából kitűnik, hogy az iskolamesteri pálya nem vonzotta a tehetős parasztok fiait. A tanítói fizetések olyan alacsonyak voltak, hogy ilyen állásra — mint ezt az 1770. évi iskolaösszeírásban többször leszögezték — „tisztességes ember nem is törekszik".12 1 Érthető tehát, ha a módos gazdák családjából senkit sem vonzott ez a sovány kenyér. 1780 és 1784 között a szentgotthárdi apátság egyik jómódú kisfaludi jobbágyának unokája, Mesics László Szombathelyen járt iskolába, minden bizonnyal a szombathelyi ferences kisgimnáziumot látogatta. Miután nagyapja meghalt, örökségéért hosszas per indult, és így feljegyezték az unoka „deákságára való költség" minden kis tételét. E négy év alatt — állította bátyja — összesen 166 forint 35 krajcárt költött Mesics László iskoláztatására.12 2 Az összeg háromnegyede, 124 forint 23 krajcár szállásra és élelemre, mintegy 16%-a, 27 forint 6 krajcár ruházatra ment el, hat forintot fizetett László az első esztendőben vele foglalkozó instruktornak. A diák elszámolása szerint 2 forint 56 krajcárért vett könyvet, ezt azonban bizonyosan kiegészíthetjük legalább három forintra, mert egyszer öt forintot adott ki „lábbelire és könyvre", anélkül, hogy tudnánk, ebből mennyi volt a könyv ára és mennyi a lábbelié. Ezekhez a kiadásokhoz még pár kisebb tétel járult, pl. mikor beteg volt, 34 krajcárt fizetett a borbélynak „torka föcskendezisért". Maga az oktatás nem került pénzbe, hiszen tandíj nem volt: míg a falusi kisiskolában fizetni kellett a mesternek már az olvasás elsajátításáért is, addig a szerzetesek ingyen tanítottak. Nem voltak drágák a tankönyvek sem, négy év alatt alig több mint három forintot költöttek erre, az összes elszámolt költségnek alig 2%-át. A hagyatéki becsük tanúsága szerint a 20 krajcáros Magyar História áráért egy kapát,
