Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
VASI KISISKOLÁK A 17-18. SZÁZADBAN 607 vaiból elszármazott öt iskolamesterből (valamennyien katolikusok voltak) négy az uradalom egyetlen németajkú falujából, Németsároslakról indult útjára. A négyből három Németsároslak közelében, Vas megye németek lakta falvaiban (Szentelek, Nagyszentmihály, Rábakeresztúr) kapott iskolamesteri állást, egyikük, Anton Klepaisz pedig Budán lett segédtanító. A Klepaisz családnak négy fia volt: Anton Budán tanított, Stefan a közeli Szenteleken lett iskolamester, Georg mint szabólegény vándorolt, Joseph pedig megházasodott és apjával élt egy háztartásban — mint legkisebb fiú, a német parasztok jogszokása szerint nyilván ő örökölte a gazdaságot. Az apai negyedtelek aligha biztosított volna több fiúnak megélhetést, ezért kelt a három bátyja vándorútra, kézművesmesterséget és iskolamesterséget egyaránt választva. A családban öröklődött a tanítói foglalkozás: 1722-ben Hans Klepaisz volt a németsároslaki iskolamester. 1730-ban azonosnevű fia, a 25 éves ifjabb Hans Klepaisz Szenteleken lett mester, 1741-ben is ő tanított még itt. 1753-ban azonban már Stephan Klepaisz, valószínűleg az unokaöccse, volt az iskolamester ebben a faluban.110 Nem nyújtott megélhetést Németsároslakon a negyed jobbágytelek a három Seyer-fiúnak sem, így a 15 éves Hänsli Zalaegerszegre ment, hogy kitanulja a cipészmesterséget, míg bátyja, Philipp Rábakeresztúron vállalt tanítói hivatalt — a paraszti életformából lehetséges kitörés útja volt a kézműves és az iskolamester pályája. Ezenkívül Németsároslakon még egy házatlan zsellér özvegyének fia vállalta a tanítói pályát. Az uradalomból származó ötödik tanító, a közeli Óriszentpéter mestere, Tóth János is egy nádasdi, igásállat nélküli, házatlan zsellér fia volt. Egyértelmű, hogy a tanítói foglalkozás nem a jómódú parasztokat vonzotta.111 Az 1753-as urbáriumban összeírt diákok életkora a körmendi uradalom falvaiban így oszlott meg: egy ismeretlen korú és két tizennyolc éves diák mellett egy-egy 8, 9, 10, 12, 14, 16, 19, 20 és 24 éves diák ment el a falvakból. Arra az urbárium készítői már nem fordítottak gondot, hogy feljegyezzék, hol tanultak ezek a fiúk. A két nyolc-, illetve kilencéves felsőberkifalvi tanuló nyilván a szomszédos mezőváros, Körmend iskolájába ment, a többi kilenc nagyobb diák pedig a középiskolákat kereshette fel. Valószínűleg az ekkor elérhető legközelebbi katolikus középiskolát, a kőszegi gimnáziumot látogatták: 1750 körül pl. a berkifalui bíró 14 éves fia ott tanult. 1785-ben mindössze négy diák került ki ezekből a falvakból, egy 17 évesről nem tudjuk, hol tanult, egy 12 éves és egy 14 éves fiú Szombathelyre, feltehetően az 1771-ben alapított szombathelyi ferences kisgimnáziumba járt, egy 16 éves fiú pedig Győrbe ment, ahol a gimnázium felsőbb osztályait is elvégezhette. A diákokat küldő családokat a falusi társadalom minden rétegében megtaláljuk: a 13 diákból egy tanuló féltelkes jobbágy fia volt, heten negyedtelkcs családból származtak, de nyolcadtelkes, sőt két házatlan zsellér is akadt a diákok szülei között — a tanulnivágyás tehát nem kötődött szorosan valamelyik réteghez, nem volt a leggazdagabbak kiváltsága. Joggal tehetjük fel, hogy az itteni parasztok közül többen tartoztak a szegény, mint a tehetős rétegbe. Ugyanakkor a 20 holdnál több földet bíró parasztok fiai közül kilenc tanult tovább, míg a 20 holdnál kevesebbet művelő családokból összesen csak négy tanuló került ki. Egy gazdag jobbágyfiúnak tehát mindenképpen nagyobb volt az esélye a továbbtanulásra, ez azonban nem meglepő. Az a feltűnő, hogy még a szegényebbeknek is volt lehetőségük a gimnáziumi tanulmányokra.
