Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
602 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY gyereket, akiknek szülei erre megkérik, írni is".9 1 A Vas megyénél fejlettebb viszonyokat mutató Pozsony megyében, Récsén 1771-ben a 46 tanulóból tizen tanultak írni, 36-an viszont csak „szótagolást és a betűk ismeretét". Azt, hogy közülük hányan ültek át a következő esztendőben a tanterem másik sarkába (a „magasabb osztályba léptek" kifejezés vaskos anakronizmus volna), és tanultak meg írni, nem tudjuk, de az így is világosan kitűnik, hogy az írni tanulók csoportja határozott kisebbségben volt. Ugyanebben a járásban több más faluban is feljegyezték, hogy a tanító csak „az ábécétől kezdve az olvasásig, azt is beleértve" tanította a gyerekeket, azaz írni már nem. A Sopron megyei Csáván ugyanekkor a huszonöt gyerekből csak három tanult írni, huszonketten csak olvasni tanultak. Vas megyében, láttuk, több helyen azért nem tanította az írást a mester, mert maga sem tudott írni. Máshol a csekély jövedelem miatt vállalt mellékfoglalkozás akadályozta az iskolamestert az alaposabb tanításban. A Pozsony megyei Prácsán 1771-ben Egry György 41 tanulóját csak „olvasásra és nem többre tanítja", jegyezték fel, mert a falusi jegyző tisztje elvonta az iskolától, és a csekélyke fizetésből nem tarthat segédtanítót. Ugyanezért tanított csak olvasásra egy másik iskolamester is a szintén Pozsony megyei Gurabon.9 2 Az írnitanulás nemcsak a tanítótól, hanem a tanulóktól is sokkal több időt követelt meg, mint a passzív olvasnitanulás. A gyerekek nagy része csak telente két-három hónapig járt iskolába, és — ami a nagyobb erőfeszítést, módszeresebb tanulást kívánó írás szempontjából különösen hátrányos volt — akkor is csak akadozva, nagy kihagyásokkal látogatták az iskolát. Az imákat, énekeket, az olvasást meg lehetett tanulni az újból és újból megszakított iskolaév, vagy inkább „iskolatél" alatt, az aktív betűhasználat elsajátításához azonban több kellett. Az iskolamesterek maguk is a tanulás egyik legnagyobb gátjának tartották, hogy nyáron a szülők a gyerekeket iskola helyett a „mező barmai után" küldték, vagy egyéb mezei munkára fogták, és ennek következtében a gyerekek a télen tanultakat hamar elfelejtették. A nagykamondi tanító 1770-ben előadta, hogy telente tíz gyereket tanít „írásra-olvasásra, de ha állandóan a felügyelete alá adnák a gyerekeket, és nem kellene a tanítónak megélhetését más munkával megkeresnie, akkor tanítványait kétségkívül megtanítaná a latin ragozásokra is". A zalai Óhíd mester ugyanekkor elmondta, hogy bár 14 tanulója van, de mivel ,/iem folyamatosan látogatják az iskolát, többre, mint olvasásra, nem lehet őket megtanítani",9 3 Nem tudunk számszerű választ adni a művelődéstörténet szempontjából döntő kérdésre: a feljegyzett tanulólétszám hány százaléka ismerkedett meg a betűvetés tudományával, és mennyien elégedtek meg a passzív olvasás elsajátításával? A fenti megjegyzésekből azonban világos, hogy a tanulók jó része úgy hagyta el az iskolát, hogy nem tanult meg írni. Az iskoláskorú gyerekek tört része jutott el egyáltalán iskolába, és közülük is a többség megrekedt az alfabetizáció első fokánál, az olvasnitudás elsajátításánál. Számtani analfabetizmus A 18. századi vasi kisiskolákban a gyerekek kisebbik része tanult meg az olvasás mellett írni is. Még kevesebben voltak azonban azok, akik számtant is tanultak.
