Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
596 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY tisztán nemesekből álló község egyébként is korlátolt, és az emiatt oly csekély jövedelemért tanultabb iskolamester nem is hozható ide." Tegyük hozzá, hogy ebben a faluban a nemesek is katolikusok voltak, ez a kialakult szomorú helyzet tehát nem magyarázható a protestánsok ellenállásával. Felsőpetrócon is meg állapították azt, hogy „ezért a fizetésért aligha fognak tanult iskolamestert kapni", Nicken pedig kifakadtak: a mester jövedelme oly csekély, hogy ide tisztességes ember nem is törekszik.67 Egy egész réteget minősített odavetett megjegyzésével a nagyabonyi (Pozsony vm.) Gazdagh István, amikor 1740 körül élt tanítójára így emlékezett vissza: az előző mester távozása után háromnegyed évig járt „Farkasdi nevezetű mesterhez, kit »rongyosnak« is hívtak".6 8 A tandíj nem volt jelentős tétel a tanítók jövedelmében. Mekkora terhet jelentett viszont a kisiskolát látogató gyerek a jobbágycsalád számára? A tandíjat a szokásjog rögzítette, az olvasás tanulásáért mind a 17., mind a 18. században negyedévenként 25 dénárt kellett fizetnie a tanulónak, ezenkívül általában azt várták el, hogy a gyerekek szülei hozzájáruljanak az iskola fűtéséhez, hiszen az oktatás jórészt télen folyt. A 25 dénáros tandíj, akárcsak a földesúrnak fizetendő cenzus, évszázadokon át állandó maradt, nem követte a pénz értékének tényleges változásait. így a tandíj nemcsak egyre kisebb terhet jelentett a parasztok számára, de egyre kisebb jövedelmet is az iskolamesterek zsebében. Az 1780-as években a Szentgotthárd környéki falvakban egy saru megfoltozásáért 30 krajcárt, azaz 50 dénárt kért a varga, ennek áráért fél évig tanították olvasni a gyerekét. Egy lópatkolásért 6 krajcár, vagyis 10 dénár járt a kovácsnak, azaz három patkolás áráért egy kisdiák negyedévig tanulhatott nemcsak olvasást, de írást is. Egy szekerce áráért, 15 krajcárért (-25 dénár) negyedévi olvasnitanulásra, 2 vasvilláért (18 krajcár, azaz 30 dénár) negyedévi írástanulásra futotta. Egy malac vagy egy mérő búza árából, egy forintból pedig egész évben taníttathatta gyerekét a jobbágy a 18. század végén. Kevés gyerek járt azonban négy negyedévet iskolába, többnyire csak télen tanultak, azaz két napi gyalogszám árából (20 krajcár = 32 dénár) a parasztember egész télre megválthatta a fia írni- és olvasnitanulását.6 9 Ezek szerint a falusi kisiskolák tandíja csak a legelesettebb, sokgyermekes családok gyerekei, és a zsellérek, özvegyasszonyok fiai számára jelenthette a tanulás akadályát. Ami sokkal súlyosabban esett latba, az az iskolába járó gyerek kieső munkaideje volt, még ha ezt nem is tudjuk krajcárokkal vagy dénárokkal meghatározni. Ezért aztán a 19. századi Oroszországban a parasztok — a maguk logikája szerint teljes joggal — azt követelték a tanítóktól, hogy fizessenek azért, amiért a gyerekeiket az iskolába járással lekötik.7 0 A protestánsok szűkülő tanulási lehetőségei A 18. századi elemi oktatás egyik alapproblémája Vas megyében is az volt, hogy a protestánsoknak aránytalanul kevés iskolájuk működött. A 17. század első felében a Vas megyében birtokos főúri családok, a Batthyányak, Nádasdyak, Erdődyek rekatolizáltak, és az áttért földesurak neofita buzgalommal üldözték korábbi vallásuk hirdetőit. így Batthyány Ádám, a buzgó református Batthyány Ferenc fia, aki 1630-
