Századok – 1994

Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579

582 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY nem az volt a fő ismérve, hogy tanított, hanem az, hogy ellátta a kántor tisztét. A Sopron megyei Fraknó faluban — jegyezték fel az 1651. évi egyházlátogatáskor — „az iskolamester csak praeceptornak (segédtanítónak) nevezhető, mivel semmi más jövedelme nincs, csak a tanítványaitól kapott negyedévi tandíj", azaz, mint kántor semmit sem kap. Ez az egyházlátogatás tehát világosan meghatározta az iskolamester fogalmát: eszerint ha valaki csak tanít, de nem kántorkodik, akkor azt nem lehet iskolamesternek tekinteni.1

3

Mint láttuk, Vas megye szlovének lakta déli részén, a Tótságban 1770-ben 11 tanítót írtak össze, ám az egész vidéken mindössze 8 (!) diákot, azt is egyetlenegy iskolában. A többi iskolamester bizonyára szépen énekelt a templomban és a temetéseken, de a vidék művelődéséért semmit sem tettek.1

4 Az egyházlátogatásokból kitűnik, hogy azokban a filiákban, ahol a harangozó vagy az instructor tanított, nem volt iskolamester, hanem a temetésekre az anyaegyházból járt ki a tanító. A plébániák mesterei ragaszkodtak ahhoz, hogy a filiák temetésein is ők segédkezzenek, ami érthető, hiszen a kántorság volt a fő feladatuk és innen származott a jövedelmük tekintélyes része is. A vizitátor fel is rótta a dobrafalvi harangozónak, aki a harangozás mellett a gyerekeket is tanította e filiás faluban, hogy „temetésenként tíz dénárt rabol el, kárt okozva a plébánia mesterének".15 Ki tekinthető akkor tanítónak? A tanítók között találjuk azokat az iskolamestereket is, akik nem tanítottak, mert egy diákjuk sem volt. Tanítottak viszont a licenciátusok. Közülük többről ezt világosan megmondja a vizitátor, de a többi esetben is feltehető, hogy ha a falu egy távolról jött, sokszor gimnáziumot végzett licenciátust fizetett, akkor — ha az képes volt erre — a keresztelésen, temetésen, vasárnapi prédikáción kívül a hétköznapokon elvárta tőle a gyerekek oktatását is.1

6

Mikor azután a 18. század első harmadában a katolikus egyház szervezete helyreállt, és képzett, felszentelt plébánosok váltották fel a licenciátusokat, közülük sokan mint iskolamesternek, azaz, mint kántorok találtak kenyeret. így például Mikolics Miklós 1756-ban a tótsági Tissina (Csendlak) iskolamestere volt, korábban azonban a Sopron megyei mezővárosban, Szentmargiton volt licenciátus. Aligha véletlen, hogy a fejlettebb vidékről ideérkezett Mikolics volt az egyetlen a tótsági tanítók közül, aki valóban tanított is, a többi szlovén iskolamester, mint láttuk, tanítással egyáltalán nem foglalkozott — ők valójában csak kántorok voltak.1

7 Nem egyszerűsíthető le azonban a képlet a protestáns oldalon sem. Ha egy faluban teológiát végzett evangélikus lelkész és gimnáziumot végzett evangélikus iskolamester működött, akkor a munkamegosztás egyértelmű volt. Nemcsak a plébánosok helyett licenciátusokat küldő katolikus, de az evangélikus egyház is híján volt azonban elegendő tanult férfiúnak, és így a legtöbb faluba csak egy, legfeljebb gimnáziumot végzett evangélikus mester jutott. A katolikus vizitátor láthatólag nem tudta, hogy mihez kezdjen velük, hol a plébánosnak, hol az iskolamesternek fenntartott rubrikába írta be őket. Az iskolamesterek is ellátták a lelkész teendőinek egy részét, mert mint Kazó esperes méltatlankodva leírta, vasárnaponként felolvastak a népnek és prédikáltak, másrészt viszont a lelkészek, ha nem volt külön tanító, maguk oktatták írás-olvasásra a gyerekeket. Szily püspök 1778-ban, tehát jócskán a katolicizmus Vas megyei győzelme után jegyezte fel, hogy Magyargencsen az evangélikus hívek nem akarják fizetni a katolikus mestert, mondván, hogy a plébánosnak kell eltartania, neki adva saját jövedelme negyedét, mint ahogy azt az evangélikus prédi-