Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
568 DIÓSZEGI ISTVÁN nak.22 5 Igaz, Beust sem járt el korrektebb módon, mint Thile, mert ő végeredményben Andrássyt adta ki, de amit mondott, megfelelt a valóságnak. Magyar részről ősz óta, különösen pedig a fekete-tengeri válság kirobbanása óta egyébre sem törekedtek, mint a német-orosz szakítás elérésére. Schweinitz ezt a szándékot a Monarchia és Németország közötti jegyzékváltás után is megtapasztalhatta. Andrássy 1871 január elején azt mondta neki, hogy ő mindig azon volt, a Monarchia Németországnak kezét nyújtsa, Oroszországnak pedig az öklét mutassa meg.226 A magyar miniszterelnök a fentebb említett beszélgetés során biztosította a német követet, hogy a közös külügyminiszter december 26-i jegyzékével teljes mértékben egyetért, de azt is hozzátette, hogy éppen ő volt az, aki ezt a politikát indítványozta. Nem utólagos szépítgetés volt ez Andrássy részéről, mint a júliusi magatartás körüli magyarázkodás, hiszen szeptember közepe óta valóban a Németországgal való kibékülés állt törekvései középpontjában. A közös külügyminiszterben, a külső és belső körülmények hatására, és nem utolsósorban Andrássy ösztökélésére csak jóval később érlelődött meg az elhatározás, és akkor sem adta fel teljesen a Németországba való visszatérés reményét. Berlinben sem a közös külügyminiszter, sem a magyar miniszterelnök nem volt igazából kedvelt személyiség. Beust poroszellenes múltja és intrikusnak tartott habitusa miatt, olyannyira nem, hogy Bismarck egészen a legutóbbi időkig csak a közös külügyminiszter megbuktatása révén tudta elképzelni a Németország és a Monarchia közötti kibékülést. Andrássyt azért nem szerették, mert franciabarátnak tartották, leplezetlen oroszelleneségétől meg egyenesen visszariadtak. A Németország és a Monarchia közötti jegyzékváltás alkalmával személyi vonatkozásokról természetesen nem esett szó, de német részről a két nem kedvelt személyiség, illetve az általuk képviselt külpolitikai irányvonal között is választani kellett. A választás egyértelműen Beustra esett. Berlinben nem tudhatták, hogy Beust milyen hátsó gondolatoktól vezettetve ajánlotta az uralkodónak a német közeledés elfogadását, de ha sejtettek is valamit, nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Bismarck december végén, a katonai nehézségek és a soha ki nem zárható diplomáciai bonyodalmak ellenére biztos volt a háború közeli győztes befejezésében, és nem félt attól, hogy a Monarchia ezek után német, vagy francia vonatkozásban még bármiféle nehézséget okozhat. Beust a Monarchia és Németország közötti viszony rendezésének nem tulajdonított olyan tartalmat, amely ellenkezett volna a német szándékokkal. Elgondolása végeredményben beleillett a prágai béke után megfogalmazott, és azóta is időszerűnek tartott német külpolitikai célkitűzésbe: a három császár közötti együttműködés koncepciójába. És a szövetségi kancellár, aki pedig nem volt mentes szubjektív indulatoktól, miután a Beust által képviselt irányvonal találkozott a német elvárásokkal, túltette magát régi riválisával szembeni személyes elfogultságán. A közös külügyminiszter, ahogy a bécsi szász követ is megtudta, persona grata lett Berlinben.22 7 A Monarchia és Németország közötti együttműködésnek az a változata, amelynek az oroszellenesség volt a tartalma, elfogadhatatlannak bizonyult Németország számára. Schweinitz, amikor január elején Andrássyval beszélgetett, elismételte a magyar miniszterelnöknek, amit Beustnak a német választási kényszerről és a várható döntésről mondott, és ez alkalommal jó helyre címezte a figyelmeztetést.228 A német diplomácia egész bizonykodása a közös külügyminiszter, és különösképp az oroszok előtt nem volt egyéb, mint a Monarchia és
