Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 569 Németország közötti kapcsolat Andrássy adta értelmezésének elutasítása. A magyar elgondolásoknak 1871 elején nem volt helye a német külpolitikában. A Monarchia és Németország közötti jegyzékváltásra az orosz diplomácia rögtön érzékenyen reagált, de Bismarck, mint említettük, csak február elején talált alkalmat arra, hogy terjedelmes megnyugtató levelet küldjön Pétervárra.22 9 A késlekedésben az fejeződött ki, hogy az orosz viszonylat átmenetileg háttérbe szorult. Franciaországban ugyanis a döntés küszöbére érkeztek a fejlemények, és a szövetségi kancellár figyelmét az ottani események kötötték le. Előbb a nevezetes államjogi aktus, a német császárság proklamálása foglalkoztatta. I. Vilmos porosz király a versailles-i palota tükörtermében összegyűlt német uralkodók előtt 1871. január 18-án bejelentette, hogy elfogadja a neki felajánlott német császári koronát. A császárság proklamálása, ahogy Andreas Hillgruber rámutatott, színpadias aktus volt csupán, hiszen a német egység az Északnémet Szövetség és a délnémet államok közötti szerződések megkötése, illetve ratifikálása révén már november-december folyamán létrejött, de szimbólumrendszere mély jelentéstartalmat hordozott.230 Az időpont és a helyszín megválasztása arra utalt, hogy az egyesült Németország a porosz dinasztikus államiság folytatója, és hogy a német egység a franciaellenesség jegyében fogant. A császárság proklamálásának teátrális megrendezése mellett a szövetségi kancellárnak érdembeli politikai kérdésekkel, mondhatni Németország egész további sorsát befolyásoló problémákkal is szembesülnie kellett. Párizs ellenállása a végéhez közeledett: a város élelmiszertartalékai kimerültek, az újabb kitörési kísérletek kudarcot vallottak, és a felmentést újra megpróbáló Loire-hadscreg két alkalommal is súlyos vereséget szenvedett. A németeknek dönteniök kellett abban, hogy az esedékessé vált fegyverszüneti egyezmény megkötésére kit találnak a leginkább megfelelő partnernek, olyannak, aki a megállapodás betartását egész Franciaország vonatkozásában garantálni tudja. Bismarck a bonapartistákat preferálta, de a köztársaságiaktól sem zárkózott el, mondván, hogy az utóbbiaknak megvan az az előnyük, hogy a kormányhatalmat ténylegesen birtokolják.23 1 A német vezetésben erről nem volt vita, a szövetségi kancellár egyedül mérlegelte a lehetőségeket, a francia főváros várható önfeladása kapcsán azonban élesen összekülönbözött a katonai és politikai vezetés. Moltke a Metz-mintájú kapituláció mellett volt: fegyverletétel, hadifogság, megszállás, a zászlók és címerek kiszolgáltatása, és mindezeken túl a háború további, egészen a francia katonai potenciál teljes szétveréséig tartó folytatása. Bismarck kíméletesen akart eljárni a főváros védőivel szemben. Megelégedett az ellenségeskedések egyszerű beszüntetésével, és a vezérkari főnöktől ugyancsak eltérően, a párizsi fegyverletételt a franciaországi háború teljes befejezésére, a fegyverszünet, majd a békekötés megkötésére akarta kihasználni. A szövetségi kancellár ismét óvatos és előrelátó volt, mint akkor, amikor a német egyesítést a Zollverein kereteire korlátozta, és elzárkózott a német etnikum egészének egy államba történő tömörítésétől. Most is abból indult ki, hogy a francia katonai potenciál teljes megsemmisítése, Franciaország másodrangú hatalommá történő degradálása elfogadhatatlan Európa számára. Felmérte, hogy egy ilyen német kísérlet hatalmi koalíció kialakulását vonná magával, aminek eredménye csak német háborúvesztés és a kisállami rendszer visszaállítása lehetne.232 Az elkövetkező évszázad két világháborúja és annak minden
