Századok – 1994

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517

552 DIÓSZEGI ISTVÁN veszélyeztetéséről cikkezett. A magyar sajtó teljességgel osztotta ezeket a nézeteket — Oroszország fellépése annak a tervnek a bevezetése, amely a Monarchiát a levegőbe akarja röpíteni —, írta a Pesti Napló, de a teendőkre nézve is határozott véleményt formált. Nem marad más hátra, írta ugyanezen lap, mint az ultima ratio, a kard eldöntésére bízni az ügyet: a háborút azonnal megüzenni és erélyesen el is kezdeni. Az 1870. november 14-én tartott közös minisztertanácson Andrássy a szélsőséges magyar nézeteknek adott kifejezést. A magyar miniszterelnök az orosz lépést a szlávoknak adott jeladásnak nevezte, amelyből, ha a Monarchia szó nélkül elengedi a füle mellett, a szlávok a jövőre nézve levonják a következtetést. Indítványozta, hogy az orosz köriratot határozott elutasító értelemben válaszolják meg, és egyidejűleg a szerződést aláíró hatalmaknál kollektív tiltakozást kezdeményezzenek. Úgy vélte, hogy Törökország, Olaszország és Franciaország minden további nélkül csatlakozik az eljáráshoz, és attól Anglia sem fog elzárkózni. A magyar miniszterelnök, az ősz folyamán kialakított nézeteinek megfelelően, abban is bízott, hogy az orosz szerződésszegést Poroszország sem veszi minden további nélkül tudomásul. Feltételezte, hogy ebben a kérdésben Poroszország elválasztható Oroszországtól. Mint mondta, az egyszerű elszakítás is nagy eredmény lenne, és a közeljövőben döntő következményekkeljárhatna. Beust nem osztotta Andrássy derülátó prognózisát és úgy vélte, hogy kollektív lépésnek nincs nemzetközi realitása. Nem zárta ki ugyan, hogy Anglia, Olaszország és Törökország bevonható a kombinációba, de azt Franciaország és Poroszország közreműködése nélkül nem vélte kellően hatékonynak. Márpedig nézete szerint a két utóbbi hatalom nem jöhetett szóba; Franciaország az oroszok iránt táplált reményei miatt nem, Poroszország pedig azért nem, mert mint Oroszország lekötelezettje, a játékban is benne lehetett. Kuhn közös hadügyminiszter arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kollektív tiltakozás fenyegetést foglal magába, és csak akkor van gyakorlati értéke, ha beváltható a fenyegetés. A döntés végül abban az értelemben született, hogy szigorúan a szerződés szerint kell eljárni, és nem szabad olyan területre merészkedni, ahová a többi hatalom feltehetőleg nem követi a Monarchiát. A beérkező követi jelentések nem a magyar miniszterelnök bizakodását, hanem a közös külügyminiszternek a hatalmak várható magatartásával kapcsolatos szkepszisét igazolták. A londoni osztrák-magyar nagykövet arról számolt be, hogy a kormány tagjainak többsége szerint az angol keleti érdekek nem érik meg, hogy kihúzzák a kardot hüvelyéből, a berlini osztrák-magyar követ pedig megerősítette, hogy az orosz eljárás az orosz-porosz előzetes megállapodásból következett. Beust mindezek ellenére a továbbiakban nem saját eredeti véleménye és a diplomáciai események logikája szerint járt el. Amikor november 23-án kézhez kapta (a később még érintendő) porosz konferencia-javaslatot, elutasítóan válaszolt. Egyidejűleg háborús színezetű felajánlkozást tett Angliának, és megkísérelte, hogy Poroszországot elválassza Oroszországtól. Amikor végül beleegyezett a konferenciába, kikötötte, hogy a konferencia határozatát az orosz körjegyzés nem prejudikálhatja. Vagyis végeredményben magáévá tette a magyar miniszterelnök álláspontját, amelyet a közös minisztertanácson irreálisnak és kivihetetlennek minősített. A külpolitika követelményeinek belpolitikai indíttatású alárendelése volt ez — a közös külügyminiszter így